4 az 1-ben akciós zombicsomag – már a mozikban!
Paul W.S. Anderson tudja, mitől döglik a geek. Nem a filozófiakurzust megszégyenítő párbeszédektől és nem is az Oscarra gyúró, kisírt szemű színészektől, hanem a dögös csajoktól, akik fétisszerkóban darálják halomra a mutáns zombikká züllött emberiséget egy olyan poszt-apokaliptikus világban, ahol a videojátékok törvényei uralkodnak. Mintha csak Zack Snyder keresztezte volna az Álomháborút a Holtak hajnalával; a fizikának és a józan észnek egyaránt beintve adja át magát a film a horrorelemekkel dúsított, látványos lassításokkal és hatásvadász 3D-vel teletömött maratoni akcióorgiának. És ez az, amiért újra beülünk a moziba, és ez az, amiért újra felvesszük a sötét szemüveget, és ez az, amitől újra eldobjuk az agyunkat – lehetőleg jó messzire, szükségünk amúgy se nagyon lesz rá.
Jason Statham még életében nem várt ennyit egyetlen mozgóképen sem, hogy közelebbről megismertesse az öklét a tetszőleges nemzetiségű anyaszomorítókkal. Nem csoda, hogy acélos idegzet kell hozzá, hogy az ember kivárja, amíg a pofonfa elkezdi hullatni termését. Boaz Yakin író-rendező ugyanis van olyan balga, hogy karaktert építsen egy olyan akciófilmben, ahol senki nem kíváncsi rá. Mert mi a büdös francnak?! A sztori nem több egy átlagos korrupt zsarus, akcentusos oroszos, kung-fuzós ázsiaikat felvonultató Statham-mozinál, ami cseppet sem lenne baj, ha úton-útfélen nem botlanánk közhelyes dramatizálásba, amely a szórakoztatásra termett csihi-puhi kárára válik. Ezt leszámítva a kopaszodás, a borosta és a markáns pofa reklámarca természetesen ismét csak megörvendeztet minket néhány nagyszerű seggreveréssel, pergő tűzharccal és pár frappáns, ámbár nem túl velős egysorossal. A csattanó nem csattan, a harckoreográfia a középszerű iparos kezét dicséri, így hát annyira hatásosan nem lehet vele kikapcsoltatni az ember agytekervényeit, mint mondjuk A Szállítóval, vagy a tavalyi 
Nos, a helyzet az, hogy Gareth Evans író-rendező elképesztően ért a feszültségkeltéshez, illetve pontosabban a feszült, suspense-től magasba pörgetett szívritmusszabályzáshoz. A Raid-ben ugyanis ezek a legpengébb, karfamarkolós pillanatok adják az esszenciát, amelyek konkrétan kenterbe verik az amúgy látványos és brutális koreográfiával készült harcsnitteket - legyen az tomboló tűzpárbaj vagy vérmocskos kungfu a szűk folyosókon szablyákkal és egyéb mozdítható tárgyakkal. Evans az első perctől kezdődően pumpálja az adrenalint a néző kitágult pupilláiba, heves izgalmi faktorát pedig csak akkor cseréli némi pihenőre, ha a történettel szeretne behatóbban foglalkozni azon túl, hogy mindenki a másik nyakára menne. A baj az, hogy jóformán előbb ismernénk meg a karaktereket az ütésük stílusáról, mint sem az arcmimikájukról, ezért a dramaturgia birizgálása sem megy mélyebbre a felszínnél. A felszínen pedig a bunyó van, mindenki azért jött, úgyhogy a többit hanyagolni illene, hiszen a harcművészeti produkciók egy afféle mekkájával találkozhatunk a Raid "személyében". Gyors, eszelős, erőszakos, izgalmas és csonttörő az egész oda-meg-vissza baszás, amit ez az indonéz bagázs itt másfél órában leművel. De pont ez a hézag, amikor a szereplőkkel együtt lihegve a néző is kissé kifárad a rengeteg ütéstől és rúgástól, akkor megérzi, hogy már koránt sem oly' szórakoztató és élvezetes ez az egész, mint az első háromnegyed órában. A végére elfárad, de nagyon helyesen nem is húzzák sokáig. 
Ma már retro és nosztalgia, akkoriban pedig életstílus volt koszos fehér trikóban szórni a John McClane féle cinikus egysorosokat, amik nagyban meghatározták a "Te mennyire vagy faszagyerek?"- kérdéskört. Dörögtek a fegyverek, csattantak a pofonok, a hangsúly egyértelműen a maszkulin hősökön volt, akik hullahegyeken gyalogoltak keresztül cigivel a szájukban miután megmentettek egy valagnyi embert. Túszokat szabadítottak meg a rettegéstől, rezzenéstelenül vagányak voltak és füstöltek a magabiztos nyugalomtól. És bár a hurok egyre szorult a nyakukon, megkérdőjelezhetetlen volt a végső győzelmük. Ez a típusú akciófaj mára szinte teljesen kipusztult, illetve, akik még űzik, azok az utolsókat rúgják, agonizálva még párszor utoljára megvillantják a bicepszüket és acélkemény tekintettel szétszednek néhány rosszarcút miközben vicceket böfögnek az orrunkra. A '90-es években ugyanakkor ezek a figurák már előszeretettel használták az agyukat is az öklük mellett, sőt, már érezni sem voltak restek és pont ezen tulajdonságukkal maradtak meg olyan markáns alakoknak, akikkel együtt lehet érezni, ugyanakkor olyan domborodó, überfasza jellemet (ikont) kovácsoltak magukból, hogy minden pillanatukra irigy volt az ember. Most ezeket idézzük fel egy toplista keretében Johnnymoore kolléga és jómagam saját kedvencein végighaladva.
