Bevallom eléggé kezdett megzavarni, sőt, inkább felidegesíteni az a fajta elmérgesedett hisztéria, amely erőteljesen rányomta bélyegét a trilógiára - és kifejezetten a befejező epizódra. Egyre többen vallják, hogy Nolan filmjei sterilek, érzelmileg üresek, mint egy víz nélküli kád és már-már oda jutottunk, hogy vannak akik rajonganak a rendezéseiért, vannak, akik kifejezetten gyengének, méltatlannak tartják az elismerését, és vannak, akik szolidan, megfontoltan revelálják, hogy kedvelik a műveit, nehogy az első kasztba essenek. De, hogy írjak végre valami lényegeset is, A sötét lovag: Felemelkedés nemcsak, hogy egy kifejezetten jó film, de méltó, szép magas, grandiózus ívű befejezése a trilógiának. És akik szerint ebben a filmben nincs egy tonnányi, expresszív, remekül megfestett érzelem, azok egyenek vattát. De legalábbis szerezzenek be egy szívet.

Elég szerencsétlen körülmények között jött létre ez a sorozat, ugyanis miután elkészült, még évekig porosodott a polcon, mire a stúdió rájött, hogy inkább a fiatalabb korosztályt kellene megcélozni vele. Ezért aztán fogták, szétvagdosták, átírták, újrarajzolták, kiegészítették, még a szereplők neveit is megváltoztatták, néhány epizód pedig teljes egészében mehetett a süllyesztőbe.

A számtalan módosítás azonban túl sokat nem vett el az élményből, többnyire csak az erőszakos jelenetektől fosztották meg. Ez így elsőre furcsának tűnhet, hiszen egy mecháról van szó (olyan anime, amiben óriás-robotok csépelik egymást), ráadásul az egész egy western-környezetben játszódik, tehát lövöldözésből sincs hiány.

Úgy tűnik az Hollywood akciófilmipar  mostanában egy-egy produkcióval még azon ügyködik, hogy visszaszivárogtassa a klasszikus akcióhősöket a köztudatba. Elég csak a Börtönregény koszos mexikói börtönére tekinteni, ahol Mel Gibson megidézi a '90-es évek tesztoszteronszagú akciófilmjeinek hangulatát. A Lockout Snow-ja (Guy Pearce) olyan, mint egy takaréklángon égő John McClane: bírja a pofonokat, osztja a skúlókat, és cinikus egysorosokat puffogtat boldog boldogtalan orra alá, miközben egyik cigit gyújtja a másik után, de főleg saját magával van elfoglalva, hogy megússza a sittet és megtalálja a táskát, amiben feltehetőleg a szabadsága kulcsa rejlik. Ehhez pedig meg kell mentenie az MS ONE névre hallgató űrbéli rosszfiú-bázison fogságba esett elnök lánykáját (Maggie Grace-t úgy tűnik csak ilyesmire lehet felhasználni).

Általában jó ómen, ha egy akciófilm már a felvezetéstől kezdve pörög, mint a veszedelem és csak megfelelő időben lassít a tempón, hogy közben kiskanállal adagolja a történetet. Daniel Espinosa filmje épp ezért nem is indul rosszul, viszont van egy piszkosul zavaró tulajdonsága, amely az egész produkciót megbéklyózza: tét nélküli.

Még éppen időben, a holnapi Prometheus premier elébe íme egy kis kedvcsináló, avagy múltidézés..

Alien - A nyolcadik utas: a Halál (1979)

Kissé szomorú vagyok. Azért, mert harmadszorra sikerült csak elérnie ennek a mindenki által klasszikus magasságokba emelt, ikon- és kultuszteremtő sci-finek, hogy értékelhetővé, kiemelkedővé váljon a szememben. Gonosz leszek: bontsuk le azt a szemellenzőként felállított falat, amelyet az old-school klasszikusok előtt még azelőtt felhúzunk mielőtt láttuk volna őket - vagy, ha 15-20 évvel ezelőtt gyerekként majdnem becsokiztunk rajtuk, akkor hajlamosak vagyunk rá, hogy hosszú éveken át istenítsük azokat. Ridley Scott Alien-jének a paranoid, suspense-injekcióval beoltott atmoszférája mellett ugyanis hozzátartozó tényezője az a néhány üresjárat, unalomba fulladó feszültségteremtésre való törekvés, amely saját értékrendszeremben messze nem emeli piedesztálra. Persze, azért hülye én sem vagyok, hiszen a mára aggastyán üzemmódba lépő Scott mester első igazán jelentős rendezése egy kifejezetten jó film. Pech, hogy később jön egy ürge, aki nála tízszer brutálisabb performanszban mutatja meg, hogy mitől döglik a közönség. Vagyis, elnézést: neki talán pech, nekünk filmrajongóknak epikus szerencse.

Szerettem volna egy szívből jövő Ausgezeichnet! felkiáltással kezdeni az Iron Sky értékelését, de a végére ez a jelző mindössze egy ganz gut szintre redukálódott. A csökkenő lelkesedésem nagyrészt a film hullámzó színvonalának, ill. a következetlen, szétszórt forgatókönyvének köszönhető, de a finnek és a németek mintegy 6 éve dédelgetett akció-sci-fi-paródiája még így is kellően elmebeteg és szórakoztató lett, úgyhogy nyugodtan dőljünk hátra, és élvezzük, ahogy az űrnácik inváziót indítanak az agysejtjeink ellen.

Kalózok! A kétballábas banda / The Pirates! Band of Misfits (2012)

Mi teszi a jó kalózt? A fosztogatás? A kardélre hányás? Vagy a pompázatos szakáll? Netán a féktelen rumfogyasztás? Erre a kérdésre keresi a választ a Kalóz Kapitány nevű kalózkapitány és szedett-vedett legénysége, mialatt Az év kalóza címre hajtanak néhány náluk sokkal rátermettebb tengeri haramia ellen. Sajnos azonban elég rossz helyen keresgélnek, így az izgalmas, kalandokkal és veszélyekkel teli rivalizálás és kincsvadászat helyett egy londoni tudományos versenyen kötnek ki, ahol az örök szingli Charles Darwin, egy zavaros személyiségű majom meg a kalózgyűlölő Viktória királynő várja őket. A furcsa helyszín-, ill. témaválasztás pedig egy gyakran széthulló történetet eredményez, amit a légből kapott motivációk csak tovább rontanak, ráadásul az egyfolytában letargiába zuhanó karakterek szomorkodása időnként zátonyra futtatja a cselekményt, ahonnan úgy kell megerőszakolni, hogy végre a helyére billenjen, és meglovagoljon egy vidámabb, pezsgőbb hullámot. A humor szerencsére sokszor kopogtat a kalózok ajtaján, ami már eleve jótékony hatással van a lapos történetre, és ha ehhez még hozzávesszük a hangulatos, helyenként kissé groteszk képi világot, valamint az egész tűrhető szolgálatot tevő 3D-t, akkor már nem is olyan vészes a helyzet; egy lusta vasárnap délutánt kellemesen el lehet ütni vele. 5/10

Stallone brancsa újabb akcióikonokkal kiegészülve lassan másodszor böfögi fel a puskaport, Tom Cruise tavaly negyedszer Ethan Hunt-osodott el, John McClane pedig ötödször árulja - immáron Budapesten is - kurva drágán az életét. Ha vannak még kóbor, maszkulin, vérre és hasbavágó egysorosokra vágyó férfiegyedek, - márpedig úgy tűnik, hogy még akadnak - ők bizony egyetlen helyről várhatnak efféle szórakozást: a zsáner "Nagyöreg"-jeitől. Nem véletlen, hogy a 80-as években akciósztárként császárkodó Mel Gibson is teljes magabiztossággal és mellszélességgel mondja fel a régi iskolát, idézi fel annak piszkos paneljeit és pofátlanul köp a mexikói kartell  pofájába. Ezúttal ugyan, csak a kamera innenső oldalán villogtatja karizmáját, mellé viszont a forgatókönyvet is megkínálja mindenféle jóval.

A klasszikus sztorira felhúzott dramaturgiából ugyanis nem hiányzik a frappáns káromkodás két slukk cigi között, a kissé hihetetlen, de mégis macsósan arcoskodó akciójelenetek, és egy vagy két olyan igazi, talpig mocsokban és drogban utazó maffiafejedelem, aki a végén úgyis koporsóban végzi majd. Így is lehetne fogalmazni: ez a film nem az, amit még nem láttál, de nem is az, amit nem fogsz.

2005-ben indult útjára a Fox-on egy börtönsorozat, amely egy ártatlan embert helyez középpontba, akit átvertek, lecsuktak és halálra ítéltek. Miután minden lehetséges jogi fegyver elsütése után sem tudták felfedni az igazságot, az elítélt testvére, Michael Scofield kezébe kapott egy pisztolyt, rommá varratta felsőtestét egy börtönalaprajzzal, és lecsukatta magát, hogy aztán megszöktesse bátyját a Fox Riverből. Ezzel a remek alapvetéssel indul Paul T. Scheuring sorozata, amely 2009-ben lőtte el az utolsó epizód töltényét és zárta le 4. évadjával (majd egy másfél órás filmmel) végérvényesen a testvérpár mindenen átgázoló igazság- és szökéshadjáratát.

Ezt felelevenítendően invitálok mindenkit egy kis nosztalgiázásra, illetve azokhoz szólok, akik kihagyták, hogy miért érdemes pótolni Szkófild és Báróz szökéskálváriáját. Persze a Spoiler-veszéllyel mindenki számoljon.

Új rovatot indítunk, amelyben a pusztakezes bunyó dominál majd, szóval lesznek itt hatalmas gyomrosok, süvítő pofonok, Dzsetlítől-DzsekiCsenig kung-fu, de még az sem kizárt, hogy egy-egy régi klasszikus Van Damme-film is beköszön majd. Elsőnek azonban Bruce Lee legendás filmjein bandukolunk végig, mert muszáj beszámolni arról, hogy milyen amikor a nuncsaku és a sikítás nagymestere hagy lila nyomokat a vágott szemű statisztákon - rovatcím még nincs, majd lesz. Talán.

Bruce Lee voltaképp a második percben kiverné a vágott szemű tuskók fogait, ha nem lógna a nyakában egy két pengős bucsunyaklánc, amely azt szimbolizálja, hogy tartózkodjon az erőszaktól. De végtére is ez egy kicseszett kungfu-film. Úgyhogy sokat nem lazsál a mester.