„Amikor eljön az idő, ők megvívják a csatát, amit mi nem tudnánk.” – Nick Fury

A világ még soha nem volt ekkora veszélyben, az emberiségnek még soha nem volt ekkora szüksége a szuperhősök védelmére, ugyanis egy idegen faj készül leigázni a Földet, vezetőjük pedig nem más, mint a bajkeverő isten, Loki. A probléma súlyát hamar felmérő Nick Fury azonban rafinált tervvel rukkol elő, és összetoboroz egy csapatot, melynek tagjai közel sem nevezhetők átlagosnak. Így születik meg a Bosszúállók szövetsége, ami a Föld legnagyobb harcosait szólítja a csatatérre. De kik is lennének ők? Hősök, példaképek, szuperemberek. Álarc mögé rejtőzve küzdenek az igazságért. Halandók, mutánsok, istenek. Köztünk élnek, s óvnak minket. Rettenthetetlen harcosok, akik félelem nélkül szállnak szembe a legkönyörtelenebb ellenséggel. Különlegesek, hatalmasok, eltökéltek. Már itt vannak. Gyülekeznek. És bosszúra szomjaznak.

Velem az élen nyilván sokaknak leesett az álla, amikor felröppent a hír, miszerint a Hasbro jóvoltából gigaköltségvetésű film készül a Torpedó nevű, örökzöld táblajáték alapján. Az igazi döbbenetet azonban itt nem is az alapötlet röhejesen abszurd és kétségkívül életképtelennek tűnő mivolta jelenti, hanem annak a ténye, hogy a Csatahajó minden negatív várakozás ellenére egy teljesen korrekt, mi több, kifejezetten pezsgő látványmozi lett. Aki meg értelmes sztorit vagy logikus fordulatokat vár tőle, az vessen magára.

Először lássuk a leszögezni valókat: Nicolas Winding Refn munkásságáért rajongok. Ez tény. A Valhalla Rising viszont borzasztó. Ez egy másik. Nem arról van szó, hogy túl felületes, összecsapott vagy nem kellő odafigyeléssel elkészített produkció, hanem konkrétan az, hogy akármelyik oldaláról tekintünk bele, és nézünk egyenesen a legmélyére, a "legközepébe" - már ha képesek vagyunk eldönteni, hogy az hol is van, van-e egyáltalán - egész egyszerűen érthetetlen. Az öncélú, művészieskedő értelmezhetetlenség első lépcsőfoka. Refn jól arcon baszta a publikumot.

Van az a fajta hős, akit már semmi sem érdekel, üres, tele van deficittel, csak csörtet előre. A halálba igyekszik. Nincsenek gyökerei, amik az itteni világban tartsák, nincs hite, amely kavicsnyi reményt nyújtson a számára. Emlékfoszlányai vannak, amiket görcsösen szorít, szíve összes működő érzelemreceptorával, mert számára csak ez van, ez, amit már nem tud visszafordítani, ami elrendeltetett, amiért már semmit sem képes tenni és ezzel tisztában is van. Őt nevezzük tragikus hősnek. De fenét akar ő hős lenni, el akar tűnni, meg akar szűnni, nyugalmat akar végre. A körülmények nem engedik. John Ottway (Liam Neeson) ennek a hőstípusnak a mintapéldája.

A The Grey egy túlélőfilmbe burkolt, lecsupaszított, nyers férfidráma.

A film legjobb gondolata, félretéve mindenféle found footage-t, kézi kamerát, és áldokus stílust, az, hogy a természetfeletti erőt ezúttal olyan valakinek a kezébe adja, aki minden tekintetben úgy tűnik, hogy jogosult rá. Illetve esetünkben ugye három srácról beszélünk, de középpontban mégiscsak a Magneto-effektussal küzdő Andrew áll. Kívülálló ugyan, és megvannak a saját nézetei, elképzelései, de alapvetően tiszta-lelkű, becsületes és nem hajtja mélyen belül az elemi gonosz. Legalábbis kezdetben. Aztán, ahogy a sodródó események áldozatává válik, úgy duzzad benne az egyre féktelenebbé váló harag és a düh.

Utazás a rejtélyes szigetre / Journey 2: The Mysterious Island (2012)

Ebben a különböző klasszikus történetekből összetákolt családi kalandfilmben valószínűleg a mese- és filmtörténelem összes kliséje fellelhető, de talán pont a kiszámíthatósága és a gyermeteg fordulatai teszik szerethetővé - és hogy én is egy laza közhellyel éljek –, tökéletes kikapcsolódássá az egész család számára. A gyerekeknek nyilván óriási élmény a kifejezetten hatásos 3D-ben kiteljesülő, gigászi darazsakkal és sárkánygyíkokkal támadó látványvilág miatt, de a felnőttek is megtalálhatják benne a számításaikat. Ha mást nem is, legalább kacaghatunk néhányat a mellét feszegető, és végig hihetetlen fejeket vágó Dwayne „The Rock” Johnsonon, de a film csúcspontja egyértelműen az, amikor az esti tábortűznél egy kis gitárt előkapva hirtelen dalra fakad, hogy vakítóan fehér fogsort, és zavarba ejtően széles vigyort villantva rögtönözzön rímeket a rejtélyes sziget szépségeiről. 6/10

Gina Caranot akkor is imádnám, ha nem rúgná szét a filmben felgyülemlő magas színvonalú hím színészgárda seggét, egyenként és vérprofin, de így meg aztán…

Ironikus, hogy az ő támogatására verbuvált színészhad tulajdonképpen az egész filmben végig csak asszisztál. A harctéri amazonból hősnővé avanzsált kisasszonyt ugyanis a legjobban képzett MI-6 ügynökök is vért izzadva próbálják megállítani kocsmákban, motelekben, országúton, üldözve, de persze egyiküknek sem sikerül. A női főszereplős akciófilmek azt hiszem hosszas keresgélés és próbálgatás után ráleltek a királynőre.

Amikor a bevezető képsorok után, egyik napról a másikra, rohangáló holtak köszönnek saját nyelvükön "Good morningot!" (brrráágrrr) álmos-kedvű főhősnőnknek, ráadásul egyikük a tulajdon kislánya, aki félig kiszakadt, húscafatokban logó szájszerkezettel nyom reggeli puszit a mit sem sejtő apuci nyakára, a film rögtön belövi és elhelyezi magát a térképen. Realista zombifilm. Első reakciónk aztán bizonyosságot nyer, amikor terpeszkedő nagy totálok revelálják a káoszt, és folyamatosan terebélyesedő poszt-apokaliptikus világképet festenek elénk. A maréknyi túlélőcsoportok a húszabáló dögök prédáivá válnak, ezért egyetlen diktatórikus forma diktálhat csak: az ösztön. Ahogyan a házából, saját férjétől, és gyermekétől menekülni kényszerülő Sarah Polley is bármilyen eszközt, módot felhasznál a megmenekülésre. Mert a hirtelen sokk, az életfenntartó funkciókat indítja be elsődlegesen és csak aztán az emocionális érzékelést. És ez az, amit Zack Snyder első debütje, a zombiisten George A. Romero alapanyagából dolgozó remake maximálisan fenntart a játékidő utolsó percéig. Mert az ösztön az, hogy túl kell élni. Hogy hogyan az nem számít. 

Underworld: Az ébredés / Underworld: Awakening (2012)

A probléma talán az, hogy nem vagyok már 13 éves. Akkor még valahogy a vámpírok és vérfarkasok közt dúló ádáz háború, a maga szürreális bájával képes volt elszórakoztatni. Mára mindezt elfújta Hollywood franchise-túltengésének szele, és a szint maradt ott, ahol 9 éve volt. Csak ez egy negyedik résznél, napjainkban, vajmi kevés egy jó popcorn mozihoz. A sztori például annyira buta, hogy megszűnik létezni - tudom, látványfilmnél ez az utolsó szempont, csak amikor percenként irritál a következetlensége, és a bénasága, akkor már zavaró. A hál'isten sűrű akciójelenetek b-filmes minősége ugyan elég ingadozó, de ez az egyetlen erénye az Underworld 4-nek, ami mérsékelten szórakoztatóvá teszi. Kate Beckinsale pedig hiába dögös a fekete latexben még 39 évesen is, a film megmentőjének ezúttal ő is kevés. Kétszer ennyi lassítás, fele ennyi ostoba duma, és mondjuk Zack Snyder - akkor talán több lenne. 4/10

Már az első rész fináléja előrevetítette, hogy Sherlock Holmes és az ő legnagyobb riválisa, Moriarty professzor gigantikusnak ígérkező összecsapása válik ezúttal esedékessé, ám a két lángelme találkozása a várva-várt nagy durranás helyett csak egy kis pukkanást bír kiereszteni magából. Addig a kis pukkanásig azonban hőseink a fél világot körbeszaladgálják, -autózzák, -vonatozzák, -lovagolják, és ha a nyomozásról időközben meg is feledkeznek, azért tömegverekedésből golyózáporba keveredve próbálják igazolni, hogy igenis van még létjogosultságuk a vásznon.