Sir Arthur Conan Doyle kultikus figurájának minden bizonnyal legextrémebb kirándulása a mozgókép birodalmában egy igen érdekes és nem kevésbé bátor kezdeményezés Guy Ritchie részéről, hiszen az ő Sherlockja nem az a kimért gentleman, akivel az eddigi feldolgozásokban találkozhattunk, hanem sokkal inkább egy akcióhős, aki magával rántja a rosszba szegény Watson doktort is. Ennek eredményeképpen pedig eddig soha nem látott elevenséggel és eszement attitűddel erednek egy baljós és minden eddiginél veszélyesebb rejtély nyomába.

A Charles Bronson filmsztár után felvett „művésznév” mögött megbújó Michael Peterson élete java részét rácsok mögött töltötte, és miközben egyik börtönből a másikba száműzték, az elmegyógyintézetet is megjárta. És annak ellenére, hogy egy rövid időre még a szabadságot is megízlelte, sehol sem érezte olyan jól magát, mint a mocskos cellák falai közt, ahol ő az úr, mindenki más pedig csak játékszer, vagy sokkal inkább homokzsák, amin kitöltheti fékezhetetlen haragját, a tébolyult tombolássá duzzadó dühét. Ellentmondásos alakja az agresszív attitűdjének, ill. az ebből kifolyó erőszakos cselekedeteinek, túszejtő akcióinak és a mindehhez társuló roppant vidám világszemléletének köszönhetően vált ismertté.

A napokban volt szerencsém pótolni az első három Mission: Impossible filmet, így a friss élményeknek hála, teljes meggyőződéssel jelenthetem ki, hogy ez a franchise bizony részről-részre csak jobb lesz, ami igen ritka jelenség Hollywoodban. A Fantom Protokoll még több akcióval, még látványosabb elemekkel, még színesebb figurákkal, még izgalmasabb üggyel, valamint egy raklapnyi öniróniával megfűszerezve tör utat magának a mostanság tucatgyártott, fantáziátlan akciófilmek között, ennek köszönhetően pedig cseppet sem érezzük elcsépeltnek vagy lerágottnak a témát. Másfél évtizeddel az első rész után Ethan Hunt jobb formában van, mint valaha, és zsír új csapatot is kapott maga köré.

Red State (2011)

Mondhatnám az a jó, hogy Kevin Smith nem prédikál, meg picsafasz picsafasz csácsácsá, de valójában ez a Red State-en nem segít és még csak Néma Bob sem fordul be az utcasarkon egy kövér cigivel a szájában, hogy jobb színben tüntesse fel. A filmben feltűnő gyülekezet vezére (Michael Parks élvezi a szerepet, kár, hogy az rövid idő után sematikussá és idegesítővé válik) Smith-el ellentétben viszont annyit prédikál a szodómia és a homoszexualitásban megbújó sátánról és istenről, hogy majd elalszunk alatta. Adott egy 20-25 fős hitgyülekezet, akik előszeretettel irtják a melegeket és tüntetnek ellenük, mintha valami szent cél nevében óvnák a földet. Nos, 3 fiatal srácot egy kis szex-csalival rögtön el is ejtenek, hogy feláldozzák őket saját birtokuk oltárán - amin egy kisebb katonai bázis fegyverállományával büszkélkedhetnek. Természetesen az egyikük meglóg, megzavarja az imát, és furcsa véletlen folytán a helyi seriff is hamar értesül a birtokon történő gyilkolászásról. Úgyhogy kezdődhet az üldözéses mészárlás - de csak 1 óra után. A legnagyobb baj az, hogy szemhéjfárasztóan dögunalmas és érdektelen a Red State már rögtön 20 perc után. Mintha expozíció gyanánt totál feszes dialógok, morális dilemmák, gyötrő halálnemek igyekeznének feszültséget teremteni, de egy szolid altatóként jobban funkcionálnak. Ha viszont nagy nehezen túlesünk az első 1 órán - és még ébren vagyunk -, akkor átcsap egy tempós, túsztárgyalós akciófilmbe és még csak politikai korrektséget sem igyekszik magára erőltetni - sőt, épp ellenkezőleg. Az utolsó fél óra már-már dinamikus, akadnak ügyesen megírt dialógok, éles karakterábrázolás, de a végkifejletre valahogy mindez kevésnek bizonyul. Nem válik idegesítően rosszá, ahol kell bedurvul és folyatja a vért rendesen, de nem sok marad meg belőle. Smith pedig pontosan úgy zárja, ahogy filmes pályafutását kezdte: egy jó poénnal. Annál is kellett volna maradnia. 5/10

Előrebocsátom, a Schwarzenegger-féle Conant én olyan régen láttam, hogy bárminemű összehasonlításba bocsátkozni súlyos vétek lenne a részemről, így igyekszem mellőzni az olyan kérdéseket, hogy ki a jobb főhős, és melyik a jobb film. Meg amúgy is van nekem egy olyan sanda gyanúm, hogy a készítők nem is igazán a ’82-es változatot remake-elték, hanem az eredeti történetet dolgozták fel újra, egy kicsit másképp.

Engedd el! / Rabbit Hole (2010)

Nicole Kidman és Aaron Eckhart elvesztik a mindössze néhány éves kisfiukat egy baleset következtében. Egyikük egy segélycsoportban keresi a vigaszt, míg a másikuk egy képregényrajzoló középiskolás sráccal beszélget. Kifordulnak, megcsömörlenek a gyász súlya alatt. A film felvonultat mindent, amit ilyen témában szokás: a rokoni szálakat, az összehasonlítást, a kínos párbeszédeket, amelyeknek jobbára mindig bocsánatkérés a vége. A két főszereplő végig remekel, ahogyan a meggyötört szülőket alakítva próbálnak kimászni abból az óriási gyászból, emlékekből és ragaszkodásból, ami folyamatosan őrli a lelküket. És ahogyan szépen lassan kezdik belátni hibáikat, úgy alakul ki újra a kettejük közti szeretet, egy olyan kapcsolat, amely nem kizárólag a másik fél hibáztatására és megóvására koncentrál. A klisék ebben a témában igencsak végesek, és a film fel is használja a legtöbbjüket, de a végkicsengés energikusságától - néhány vontatott részt leszámítva - kiváló dráma kerekedik ki a végére. Fájdalmas, szívszorító, de messze nem a szentimentális mivoltra játszik rá alattomosan. És ez jó. 7/10

Évek óta nem láttam ennyire jó gyerekfilmet. Az már csak hab a tetején, hogy J.J. Abrams sci-fibe csomagolta. Fogta az E.T.-t, lehámozta róla a szentimentális felesleget, hozzáadott egy kávésbögrényi családi drámát és mindezt visszaküldte a 80-as évekbe. Persze a jelen technikájához mérten saját szájíze szerint belegyúrt néhány fenomenálisan látványos, grandiózus akciójelenetet. De ezért azt hiszem nem fogjuk utálni.

A (nem túl távoli?) jövőben már nem a pénz mozgatja a világot, hanem az idő. Ez az egyetlen fizetőeszköz, és ez az, ami meghatározza, hogy mennyit ér egy élet. Vannak időmilliomosok, akik több ezer évig élhetnek, míg sokan még abban sem lehetnek biztosak, hogy a másnapot megérik. Ez utóbbiak táborát erősíti Will Salas (Justin Timberlake) is, aki miután egy éjszaka megmenti egy időmilliomos életét, reggel arra ébred, hogy alig néhány órás élettartama kibővült egy évszázaddal. Nem is húzza az időt, rögtön beleveti magát a gazdagok kényelmes életébe, ám hamarosan rászáll az időrendészet, ezért menekülnie kell. Megszökik egy befolyásos ember lányával, Sylviával (Amanda Seyfried), és együtt próbálnak meg kiutat találni ebből a lehetetlen helyzetből, miközben már nem csak a törvény emberei, hanem az alvilág küldöttei, az ún. percvadászok is a nyomukban járnak.

A 300 producerei egy R besorolású, 3 dimenziós akció-fantasy-vel vették be nemrég a mozikat, és még az sem zavarta őket, hogy feltehetően nem nagyon figyeltek oda annak idején a történelemórákon, mivel egy igencsak eldeformált görög mitológiát gyúrtak össze a tipikus fantasy-sablonokkal, hogy egy butácska, mégis tűrhető történetben prezentálják az utóbbi évek legdurvább és leglátványosabb csatajeleneteit.

Az ázsiai filmekben már megszokhattuk, hogy szereplőik szinte minden percben püfölik egymást, műfajtól függetlenül, és ez természetesen a sportfilmeknél sincs másképp, még akkor se, ha az adott sportnak éppen köze sincs a bunyózáshoz. Ezekből vegyünk most szemügyre néhány jobb és rosszabb próbálkozást:

Tűzlabda / Fireball (2009)

Kevesen tudják, hogy annak idején, a kosárlabda feltalálásánál egy olyan sport létrehozása volt a cél, ahol a játékosok közötti fizikai kontaktus szabályellenes, így a problémás, nehezen kezelhető gyerekek is játszhatják, hiszen nem kell attól tartani, hogy netalántán egymásnak esnek. A thaiföldi filmesek azonban úgy gondolták, hogy csavarnak egyet ezen, így nemcsak kidobták ezeket a szabályokat, de mindjárt össze is boronálták a kosárlabdát a ketrecharccal, megalkotva a tűzlabdát, egy olyan játékot, ahol a labda birtoklásáért, ill. a pontszerzésért folytatott küzdelemben minden eszköz megengedett, és ahol „nincs szabály, nincs kegyelem, csak a legerősebb marad életben.”