A brit filmipar mindig is képes volt rá, hogy nagy meglepetéseket okozzon és olyan filmekkel ékesítse a filmgyártást, amelyre Hollywood rothadó filmmagja egyre kevésbé képes. Az Attack the block pont ilyen: brit suttyókat helyez a középpontba és olyan elképesztő érzékkel figyel az arányokra, hogy azok még véletlenül sem csúsznak túl, vagy válnak közönségessé. Az elsőfilmes Joe Cornish érdemei pedig csak dagadnak, hiszen a rendezői és írói feladatokat is egyaránt ő intézte, mesterien. Ráadásul a negatív szereplőket a legvisszataszítóbb tulajdonságuk mellett is olyan rokonszenvesnek és szimpatikusnak ábrázolja, hogy végül hőssé emelve őket a saját gettójukból harsogja a nevüket. És vele együtt mi is.

Engem nagyon megvett a trailer a kosztümökkel, a repülő hajókkal és a suhogó kardokkal, meg persze a színészek elég jól hangzó listája is ígéretes filmet sejtetett, hiszen többek közt Orlando Bloom, Milla Jovovich, Ray Stevenson, Christoph Waltz és a Percy Jacksonként ismertté vált, jelen esetben Jennifer Anistonra sminkelt Logan Lerman adta a nevét a produkcióhoz. És ne feledkezzünk meg Paul W. S. Anderson személyéről se, aki talán nem a rendezők gyöngye, de rendszerint szórakoztató, korrekt filmeket dirigál. Ezek a jelzők pedig nyugodtan ráaggathatók A három testőrre is, ami szép és jó lett, de semmi olyat nem nyújt, amit a megtekintés után érdemes volna felemlegetni, így megmarad a vállalható, de átlagos popcornfilmek szintjén.

..hallható az első nap, azaz az első évad főcímében, ami mára már fogalommá vált a rajongók körében. A 24-et teljesen véletlenül kezdtem el nézni, amikor egyik nyáron kapcsolgattam a tv-t és egyszer csak: "jééé Kiefer Sutherland van a filmben", mert hogy először egy filmnek gondoltam, de amikor vége lett, jött egy ajánló a következő részről, és ekkor elhatároztam, hogy azt is megnézem. Ekkor még az M1-en csak vasárnaponként adták, és ahogy teltek a részek, egyre jobban beleszerettem Jack Bauer és kollégái történetébe. Szerencsém volt a storyval, mert még pont az első évad második felénél kapcsolódtam bele… és így amikor vége lett az évadnak rögtön le is töltöttem az egészet, hogy egybe végignézzem.

Valahogy nem fért nekem össze az előzetesben látott apa-fiú kapcsolatra kiépített dráma a vele párhuzamosan futó robotboksszal, de mivel én mindig nyitott vagyok a hülyeségre, egy közepes, de – még ha gagyi is - viszonylag szórakoztató film reményében ültem be az amúgy szokatlanul magas létszámú terembe. És ha most azt mondom, hogy a film minden várakozásomat felülmúlta, és közel se akkora bohóckodás, mint amilyennek messziről kinéz, akkor nagyon finoman fogalmazok, mert az eddig többnyire vígjátékokat jegyző Shawn Levy családi akció-drámája bizony ütött, mint a kettőhúsz.

- Gyilkos akarok lenni. Segítesz? – hagyja el a kérdés a kilenc éves Cataleya száját, amire a gengszter nagybácsi minden további nélkül odabök egy flegma Perszé-t, eldöntve ezzel a családját vesztett kislány sorsát, akit 15 évvel később is csak a szüleit meggyilkoló drogbáró iránti bosszúvágy éltet. Míg ő az áldozataira firkált virágokkal üzen ellenségeinek, addig az FBI és a CIA is belekeveredik az ügybe, hősünk nyaka körül pedig egyre inkább szorul a hurok, egyre kétségesebbé válik, hogy sikerül-e beteljesítenie bosszúját?

Szűk farmer, bőrkesztyű, fehér skorpiódzseki. Nicholas Winding Refn legújabb rendezésében bepaszíroz minket a 80-as évek retrójárgányának anyósülésébe, ahonnan csak a legvégén leszünk képesek kikászálódni. És hogy milyen volt az út? Egyszerű, izgalmas, realisztikus és olykor nagyon száraz, miközben vakít a napsugár a szélvédőn keresztül és szól a szintetizátor zene. Refn úgy csapja pofán Hollywoodot turbóminimál atmoszférájú, művész-akciófilmbe hajló rendezésével, hogy a lehető legkevesebb kompromisszumot köti meg az álomgyárral. R besorolás, a saját erőszakos és realista stílus megtartása. De végül az a kevés kompromisszum vagy a túlzott művészies akarás vonja el azt a leheletnyi benzingőzt, amitől a Drive kevesebb lesz annál, mint amennyi lóerő a motorjában duruzsol.

Vegytiszta tesztoszteronfilm: olyan, mint a 80-as 90-es évek izompacsirta akcióhősei, több sebből vérzik, golyók szaggatták ketté, alig él, de a végén mindig feláll, elpicsázza az ellent és hősiesen tér nyugovóra. Justin Lin rögtön a franchise legrosszabb részével került bele az egyre csak fokozódó Halálos Iram szériába - a Tokió Driftben két dolog jó: Dj Shadow & Mos Def trackje, illetve az, hogy Vin Diesel feltűnik a végefőcím előtt (vagy után?) - aztán onnan szépített a negyedik résszel, majd azt a szintet tartotta is. Ugyanis a Fast Five nem tökéletes, nem újító - hogy is lehetne -, de tele van kemény és piszkos akcióval, régi ismerős arcokkal, olyan hangulattal, ami odabiggyeszt a szádra egy letörölhetetlen mosolyt. Az a fajta akciófilm, ami mára kihalóágban stagnál.

Amerika szirupja, a zászlólobogtatós propaganda, amely csak félig vált azzá Joe Johnston kezei között, de túl sokkal több sem lett belőle. Joe Johnston: Drágám, a kölykök összementek - szeretni való gyerekfilm -, Rocketeer - borzalmasan unalmas képregény adaptáció '91-ből -, Jumanji - fantasy-kalandfilm klasszikus -, Jurassic Park 3 - minőségi bukás, bár szerintem nézhető -, A tűz óceánja - kellemes kalandfilm, Viggo Mortensen - Farkasember - no comment -, és akkor elérkeztünk a jelenhez: Amerika Kapitány - szirupos, többé-kevésbé élvezhető, néhol zötyögős, de kellemes képregényfilm. Kicsit összecsapott, részletes, de többször inkább unalmas 40 km/órás tempójú eredettörténet, Amerika szuperkatonájává avanzsált Steve Rogersről.

Ennek is eljött az ideje, az autobotok és az álcák harmadszor is összecsaptak a vásznakon, hogy eldöntsék a világ sorsát. A legnagyobb kérdés pedig az, hogy a földönkívüli robotok végső csatája méltó befejezése lett-e Bay Transformers-trilógiájának? Nos, a sorozathoz képest minden bizonnyal, ám a Transformers-névhez képest viszont annál kevésbé.

Tim Burton egy szürreális szubjektív világot teremtett, Joel Schumacher két végtelenül egyszerű és buta, - de szórakoztató, igen még a Schwarzis sem annyira mélypont, mint ahogy harsogják - popcornfilmet hozott ki a DC képregényéből. Christopher Nolan ebből a valóságon túlra kergetett, feszülős latexruhába bújtatott, gyerekes köntösből húzza ki a Batman-filmeket: megfogja és leráncigálja a fellegekből, lecsiszolja róla a felesleges giccset, elegánsan felöltözteti és emberivé faragja. Ha pedig szuperhős-mítoszt igyekszik egy rendező realista mozivá adaptálni, arra a kíváncsi szemek mindig odaszegeződnek. Vagy azért mert ők maguk sem akarják elhinni, hogy ez lehetséges, vagy azért, mert olyan elvetemült vadfanatikusok akik alig várják egy-egy hasonló projekt beteljesülését - vagy a kettő mértékarányos kombinációjából kinyert vegyület miatt, amit úgy hívnak, hogy kíváncsiság. Egy a lényeg, hogy lehetséges: mert jött Nolan és úgy felrúgta a képregény adaptációk szabályszerű struktúráját, hogy Hollywood még akkor is beleremegett ha már kezdték teljesen körbegyűrűzni a képregényfilmek.