Ma már retro és nosztalgia, akkoriban pedig életstílus volt koszos fehér trikóban szórni a John McClane féle cinikus egysorosokat, amik nagyban meghatározták a "Te mennyire vagy faszagyerek?"- kérdéskört. Dörögtek a fegyverek, csattantak a pofonok, a hangsúly egyértelműen a maszkulin hősökön volt, akik hullahegyeken gyalogoltak keresztül cigivel a szájukban miután megmentettek egy valagnyi embert. Túszokat szabadítottak meg a rettegéstől, rezzenéstelenül vagányak voltak és füstöltek a magabiztos nyugalomtól. És bár a hurok egyre szorult a nyakukon, megkérdőjelezhetetlen volt a végső győzelmük. Ez a típusú akciófaj mára szinte teljesen kipusztult, illetve, akik még űzik, azok az utolsókat rúgják, agonizálva még párszor utoljára megvillantják a bicepszüket és acélkemény tekintettel szétszednek néhány rosszarcút miközben vicceket böfögnek az orrunkra. A '90-es években ugyanakkor ezek a figurák már előszeretettel használták az agyukat is az öklük mellett, sőt, már érezni sem voltak restek és pont ezen tulajdonságukkal maradtak meg olyan markáns alakoknak, akikkel együtt lehet érezni, ugyanakkor olyan domborodó, überfasza jellemet (ikont) kovácsoltak magukból, hogy minden pillanatukra irigy volt az ember. Most ezeket idézzük fel egy toplista keretében Johnnymoore kolléga és jómagam saját kedvencein végighaladva.
A lista ordítóan SZUBJEKTÍV, úgyhogy, ha valaki nem ért egyet, vagy éppen hevesen bólogat a listán szereplőkre, azt mindenképp ossza meg velünk.
10. Úszó erőd / Under Siege (1992)
Emlékszünk még az ezerarcú Steven Seagal-ra, kinek filmjei havi rendszerességgel érkeztek a magyar videokölcsönzőkbe a kilencvenes évek derekán? Nos, nem volt ám ez a pasas mindig röhej tárgya, ugyanis volt idő, amikor ő volt az egyik első számú akcióhős Hollywoodban. Filmjei természetesen ugyanarra a sémára készültek — amely alól nem kivétel a mi kedvencünk sem — de mindegyik kifejezetten szórakoztató alkotásnak volt mondható. Azért választottuk ezt a filmet a többi közül, mert talán az Úszó erődöt lehet a leginkább komolyan venni a Lángoló jég után, amely ugyan fontos témát feszeget (környezetszennyezés), de mégsem tudta azt rendesen elmesélni, ellentétben a zseniális Úszó erőddel, amely mindamellett hogy komoly és véres, azért megvan benne a humor is. És ha már a humorról beszélünk nem szabad elfelejteni Tommy Lee Jones tökéletes játékát sem elmebeteg terroristaként, de ha már itt tartunk, akkor érdemes felidézni a csodaszép Erica Eleniakot is, aki pedig tortából meztelenül előugorva késztetett szájtátásra minden nézőt — köztük a fiatal johnnymoore-t is. Egyébként „patkány” Casey Ryback karaktere annak idején akkora ikon volt az alsó tagozatos osztálytársaim között, hogy „indiánosdi” helyett mindig „úszó erődösdit” játszottunk az órák közötti szünetekben. A egyik legkiválóbb akciófilmről van tehát szó ezen film esetében. (johnnymoore)
9. Tökéletes Célpont / Hard Target (1993)
Van Damme konkrétan végigverekedte az egész kilencvenes évtizedet mire a tékák polcain kötött ki, és nem véletlen, hogy a személyes kedvencem pont egy olyan darab, amit az akcióműfaj egyik istene, John Woo rendezett. A film az első tíz percétől kezdve pörög, mint egy örökmozgó és csak azért lassít le olykor, hogy Lance Henriksen nyomatékosítsa bennünk, hogy mekkora egy vérgeci fő gonosz tud lenni, ha a helyzet úgy kívánja. Mindemellett még a történet sem szűkölködik eredetiségben, de azért túlzott magasságokat senki se várjon tőle, hiszen egészen más miatt készült. Van Damme izzadt loboncával a leggyönyörűbb pörgő rúgásokkal likvidálja az ellent, majd előránt egy szavakkal leírhatatlanul gyönyörű ezüst színe shotgunt, aminél szebbet akciófilmben még nem láttál. Nem volt véletlen, hogy kölyökként folyton hasonló harcok és leszámolások imitálásával ütöttem el az időt, amiben a B-film és az akció egykori bálványának óriási szerepe volt. Ez a darab pont olyan, mint a padláson porosodó sörétes: csak le kell fújni a port róla, és nagyobbat szól, mint új korában. (Gevin)
8. Bérgyilkosok / Assassins (1995)
Stallone mást sem csinált a nyolcvanas években, mint hullákat gyártott, a kilencvenes évekre pedig ennek a hullámnak a lecsengését abszolválta, de még mindig szórakoztató és élvezetes akciófilmekben alakított egyarcú figurákat, akik keveset beszélnek, inkább ölnek helyette. A Bérgyilkosokban ezért Antonio Banderasnak nem esett nehezére lejátszani őt a vászonról egy agresszív, kaotikus karakterrel, aki kiakasztja az ujját, ha ezáltal megszabadulhat a rendőri őrizet alól. Izzó macska-egér játék az egész film, dinamikus akciószekvenciák, robbanások és feszült helyzetek kánaánja, az akcióműfaj színe-java. Párba lehet állítani a Cliffhangerrel, a Pusztítóval vagy a Daylightal, nekem mégis ez a favoritom. (Gevin)
7. Halálos Fegyver 4 / Lethal Weapon 4 (1998)
Nem gondolom, hogy bárki is elvitatná a Halálos Fegyver-széria létjogosultságát ezen a listán, legalábbis, akinek van egy csepp esze, az biztosan nem vitatja el. Talán a legjobban sikerült ’buddy movie-sorozatról" van szó a kilencvenes évekből, amelynek receptje baromi egyszerű volt: végy két teljesen ellentétes bőrszínű, mentalitású, habitusú és életmódú zsarut, majd tedd meg őket egymás társának és már kész is van a poénáradat. Ezután már csak meg kell fejelni az egészet egy csomó akcióval, némi szerelmi szállal és máris kész van egy tipikus a Halálos fegyver-rész. Ennyi az egész! A magunk részéről pedig inkább a negyediket preferáljuk jobban — nem lebecsülve a korábbi darabok nagyságát persze —, mivel talán ebben a részben csúcsosodik ki legjobban az, amiért a nézők megszerették a két karaktert. Eszerint, „I’m too old for this shit!” (johnnymoore)
6. Két tűz között / True Lies (1994)
James Cameront a rohadt látványos filmeposzairól ismerjük, no meg arról, hogy nem rendez filmet 400 millió dollár alatt. Ez viszont nagy kár, hiszen mostanság eléggé úgy tűnik, hogy minél többet feccöl bele egy projektbe, az annál hitványabbra fog sikerülni. Ezért is örülünk itt a Viagránál a Két tűz között című művének, mert ez nem csak, hogy a többi filmjéhez képest volt olcsó, de ráadásul az egyik legjobb és legszórakoztatóbb darabja lett az egész életművének. Természetesen a siker nem teljesen az ő műve, ugyanis ha nem lett volna ott az akkoriban zenitjén lévő Arnold Schwarzenegger, valamint bombatestű Jamie Lee Curtis (Ugye, hogy jó volt a teste?!), akkor fele ennyire lett volna sikeres a film, ezt bizton állíthatom. A mű amúgy végig hihetetlenül izgalmas és akciódús, olyannyira hogy az ember észre sem veszi azt a két és fél óra játékidőt amíg ugye tart a filmtekercs. Véleményem szerint, ilyen filmeket kellene inkább Cameronnak rendeznie és nem pedig nevetséges kék emberekbe ölni a nyilvánvaló tehetségét. Agyrém! (johnnymoore)
5. Con Air - A fegyencjárat (1997)
Bizony volt idő, amikor Nic Cage karrierje nem hevert romokban, mint manapság és ekkoriban még arra is képes volt, hogy akciószínészt faragjon magából úgy, hogy az ne legyen kínos - ha mostanság ezzel próbálkozik, az inkább többször fullad szerencsétlenkedésbe, mint az ellenkezője. Simon West első rendezése nem csak belőle, de még egy rakat tehetséges színészből faragott aljasabbnál aljasabb rohadékot és öröm volt nézni, amint ezek a társadalom rétegeiből kivedlett, elfajzott bűnözők elkötnek egy repülőgépet gyönyörűen felépített háttértervvel. Eggyel nem számoltak csupán, hogy köztük nem mindenki olyan beteg állat, mint amilyen Danny Trejo karaktere kívül-belül, hanem akad, aki tisztességgel leült büntetése végén a családjához kívánkozik, ahhoz viszont, hogy ezt a célját elérje pont ezeken a magas prioritású istenfattyakon kell keresztülgázolnia. Pezsgő akciójelenetek, izgalom magas fokon, és mesterien alakított rohadékok. (Gevin)
4. Ál/arc / Face/Off (1997)
Ha igazi klasszikus akciófilmekről kell beszélni, akkor John Woo neve mellett egyszerűen nem lehet elmenni. Első filmjeivel Ő hozta be az akciózsáner legszembetűnőbb stílusjegyeit, példának okáért a lövöldözéskor felröppenő galambokat, vagy a revolver tárának lassított pörgését is. Tehát egy igazi műfajteremtő alakról van szó az ő esetében. Ha viszont egy kegyetlenül cool, golyózáporos, tökös, rettenetesen izgalmas és annak idején meglehetősen újszerű sztorival rendelkező filmet akartok látni, amelyben ráadásul John Travolta és Nic Cage két-két különböző szerepet is eljátszik, akkor az Ál/arcot mindenképpen látnotok kell! Emlékszem, annak idején sokat vitatkoztunk, hogy melyik volt jobb Castor Troy-nak, John Travolta vagy Nicholas Cage, ekkor én mindig Travoltára adtam le a voksomat, de ma már nem merném ilyen határozottan rávágni ezt a választ. Nem merném, hiszen mindkét színész remekül hozta az elmeháborodott őrültet, legyen szó akár a húsos barackot szerető Castorról vagy a saját lányát stírölő Archerről egyaránt… (johnnymoore)
3. Die Hard - Az élet mindig drága / Die hard with a vengeance (1995)
Minden idők legjobb Die Hard-filmje ez a harmadik, ez biztos! (És ebben benne van az a rész is, ami még csak most készül!) A harmadik epizódban ugyanis rohadtul jó szövegek vannak, életszerű akciók és hozzá még könnyed humor is, amelynek mértéke hála égnek nincsen eltúlozva, mint egyes hasonszőrű műfajtársa esetében; ráadásul John McClane karaktere azóta egy ikonná vált, amelyhez nagy mértékben járult hozzá ez a rész is. És ha már itt tartunk, enélkül a karakter nélkül nem lett volna annyira szexi a véres trikó, az alkoholizmus és a bagó triumvirátusa sem, bár kétlem hogy valakinek ez lenne ma az életcélja... Egyébként van egy kérdésem a 24 év feletti olvasókhoz: van olyan köztetek, aki nem tud párbeszédeket idézni ebből a filmből, akár álmából felébresztve is? Ha igen, akkor nekik most Simon megmondja, hogy ideje leülniük tanulgatni kicsit a Die Hard 3 elé… (johnnymoore)
2. Szemtől Szemben / Heat (1995)
Nos, itt most valami egészen más történik, mint az ekkortájt születő akciófilmek javában. Michael Mann Heat-je komoly, vérprofi és olyan karaktereket helyez szembe egymással, akik játékukkal, karizmájukkal és eszükkel való összecsapódása a filmtörténelem egyik leggyönyörűbb akciókrimijét, gengszterfilmjét és mintadarabját teremtette meg. Gigászi 170 perces játékidejében Al Pacino és De Niro minden egyes megszólalása arany, amit az elképesztő professzionalitással megrendezett akciójelenetek tetéznek be és emelnek egy olyan minőségi szintre, amelyet csak nagyon kevesen képesek elérni. A karakterábrázolás, az ív egyszerűen csodálatos, amelyet leír és még az utolsó pillanatokban is olyan elképesztően masszív, karcoló feszültséggel bír, hogy a kezed ökölbe szorul. De csak egy nyerhet, és hibázni ezen a szinten megbocsáthatatlan. Klasszikus. (Gevin)
1. Az utolsó cserkész / The Last Boy Scout (1991)
Durva leszek és túlzó: az a helyzet, hogy aki ismeri Joe Hallenbecket az nem egyszerűen elküldi a picsába John McClane-t, hanem ki is röhögi. Bruce Willis karaktere durvább, mogorvább, depressziósabb és cinikusabb, mint a három Die Hard epizód alatt összesen és ebből eredően olyan szállóigéket gyárt, amelyek nem egy pubertás, zűrös tinédzser szótárába ékelődtek be annak idején. Damon Wayans sem nagyon győzi tartani a lépést, de végül sikerül neki, talán élete egyetlen valamirevaló normális alakításában. Shane Black megkockáztatom legeredetibb forgatókönyve, amit nem tudott és nagy valószínűséggel nem is tud majd felül múlni - persze az esély megvan. Nem azért, mert olyan összetett a cselekménye, hanem, mert olyan dialógusok vannak benne, amelyektől összeszarod magad - a röhögéstől, és az élces vagányságtól. Az akciójelenetek csak a ráadás Tony Scott bácsitól. (Gevin)
Plusz három film, amelyeknek szívem szerint még itt lett volna a helyük, de hely hiányában nem fértek ide: The Peacemaker, Bad Boys — Mire jók a rosszfiúk? és Féktelenül. (johnnymoore)
Plusz három, amit mindenképp meg kell még említeni: Desperado, A szikla, Visszavágó. (Gevin)
