Kim Jee-woon negyedik filmje egy pengevékony cselekményre felépített, heroikus gengszterfilm. A Két Nővér megbabonázó, misztikus drámaisága után az A Bittersweet life egy kicsit vézna. A motivációk majdhogynem életképtelenek, a karakterek cseppet sem emlékezetesek, a színészek rutinmunkát végeznek, de szerencsére van egy "DE": Kim Jee-woon nem véletlenül (bár sajnálatos módon) váltotta meg a belépőjegyét Hollywoodba. A rendezés és a fényképezés vérprofi.
Négy keréken száguldó őrület
George Miller, az eredeti Mad Max trilógia atyja az ezredforduló óta mindössze három filmet rendezett, amiből akárhogy nézzük, kettő bizony táncikáló pingvinekről szól. Ám az animált sarkvidéki állatkák cukisággyárát bezárva úgy döntött, hogy hazatér a saját kegyetlen, disztópikus világába, és hetvenévesen leforgatta az utóbbi évek egyik legegyedibb, legelszálltabb és legtökösebb akciófilmjét.
Focus (2015)
Ha con-filmről beszélünk nálam Ridley Scott Trükkös fiúk-ja a top. Semelyik műfajbeli mozi nem tudott kiváltani belőlem olyan ambivalens érzéseket, hogy egyszerre imádjam és gyűlöljem. A Focus egy háromszög bonyolultságával operál, de őszintén szólva a puritán egyszerűsége egyben az erénye. Nem játszik hatalmas fordulatokkal, nem akarja irdatlanul átvágni a nézőt, és mégis mindemellett baromi kellemes, színes (a helyszínekből ömlik a hangulat), szórakoztató darab a maga módján. Will Smith végre kapott egy testhezálló szerepet, amiben egyszerre lehet lezser, kemény, eszes és komikus. Margot Robbie pedig egy istennő, a jelenléte bárhol emeli a színvonalat - és itt most nem elsősorban a tehetségéről beszélek, bár az is van neki. 7/10
Minden jóban van valami Hoff – tartja a mondás, amit most találtam ki. Az ember, a mítosz, a legenda, az amerikai kincs nemrég már csapást mért az agysejtekre egy szokásosnál is elvetemültebb videoklippel, ami a Kung Fury c. csoda főcímdalához készült. Akkor még csak sejteni lehetett, hogy a ’80-as évek legmenőbb filmjeinek életérzését megragadó, ill. azt kifigurázó rövidfilm minden perce sokkolni fog, de a T-Rexen lovagoló gépfegyveres vikingekkel és agresszív náci robotsassal meg kung-fuzó Hitlerrel büntető Kung Fury túlszárnyalta a legvadabb elképzeléseinket is.
(Itt az Egyesült Királyságban mától kezdik vetíteni a Tom Hardy nevével - és persze az eredeti trilógia atyjával, George Millerrel - fémjelzett negyedik részt, amit a kritikusok és a nézők már most a mennyországba katapultáltak. Ennek apropóján néztük újra a második részt.)
Az első részt cirka három évvel ezelőtt újráztam, hogy felelevenítsem gyermekkori énem egykoron imádott képkockáit, de a dolog visszafelé sült el. Minden tiszteletem Milleré (650 ezer dollárból forgatta le disztópikus vízióját), de az első rész egy röhejes, nevetséges ámokfutás, amelynek egyetlen percét sem sikerült komolyan vennem jó 15 évvel az első megtekintés után. Imádom a filmtörténelmet - ti vagytok rá a tanúim -, de a '79-es Mad Max egy röhejes lidércálom, amelyet hosszú napokig próbáltam feldolgozni mindhiába (egy bazinagy plazma tévén, HD-ben, kox hangerőn, de mit sem segített).
Ennek keserű tudatában ültem neki a második résznek, amelyet a filmrajongók egyöntetűen a kvintesszenciális posztapokalipszis-filmek közé sorolnak. Roger Ebert azt mondta a filmről miután kiballagott róla 1981-ben, hogy azt nem mondhatja, hogy "élvezte", de aligha fogja elfelejteni. Én is valami ilyesmit tudnék elmormogni, ha egy sereg Mad Max rajongó állna előttem kérdőre vonva a véleményemet.
TeríTÉKEN a trehányság
Trilógiává bővült a Taken, de a rosszfiúk még mindig nem tanulták meg, hogy Bryan Mills nem tipikusan az az ember, akinek a családjával érdemes ujjat húzni. Nehéz felfogásuknak pedig meglesz az ára, amikor a feldühödött Liam Neeson újfent Predator-üzemmódba kapcsolja magát, hogy csapást mérjen az ellenségre.
Megölték a feleségét. Nem tudja, kik tették. De kideríti.
Volt egy pillanat, amikor az volt az érzésem, hogy Antoine Fuqua saját magából csinál hülyét. Denzel még hatvan évesen is (isten éltesse, mert tényleg ma van a szülinapja) baszott keményen pislog és fúróval, szögbelövővel, meg dugóhúzóval nyirbálja az ellent, de Fuquanak még csak olyan mentsége sem lehet, hogy kiöregedett vagy kiégett. Egész egyszerűen a The Equalizer néhány jelenete a Training Day-hez képest (mert máshoz igazából nem nagyon mérhetjük) egy elbaszott nagy röhej a cselekményével együtt, ami egy papírfecnin elfér, mégis több, mint két órás filmet csináltak belőle.
De persze nem haragudhatok, mert Hollywood ki van fogyva az akciófilmekből.
Annabelle (2014)
A démonos-kísértetes témát a James Wan – Leigh Whannell duó az utóbbi években elég alaposan kimaxolta, ennek ellenére megszületett a Démonok között (The Conjuring) ijesztő fizimiskájú Annabelle babájának spin-offja. A végeredményen azonban erőteljesen érződik, hogy a film már mások kezei alatt formálódott, így a hírhedt Manson-família ihlette történet ötletszegénysége egy bámulatosan középsemmilyen horrorocskában merül ki. Bár a profi hangeffekteknek köszönhetően az olcsó ijesztgetés olykor bizony kiugraszt a székből, néhány hatásos jumpscare elhintésétől még nem lesz jó film az Annabelle. Egyszernézős rutinhorror a kommerszebb fajtából.
Az újraélesztett franchise 2011-es indulásával hamar lekotorta magáról a nézői előítéleteket, melyek már azelőtt koporsóba vágták és földet dobtak rá mielőtt egyetlen képkockát is láttak volna belőle. Aztán jött Rupert Wyatt (meg Andy Serkis) és úgy ránk cáfolt(ak), hogy a Lázadás az év egyik legjobb blockbustere lett. Annak lezárásában pedig már olyan ígéretek látszódtak körvonalazódni, melyek még merészebb, átfogóbb és komplexebb folytatásokkal kecsegtettek. Ha a Lázadás egy morálisan és emocionálisan bivalyerős expozíció volt, akkor a Forradalomnak minimum kétszer olyan nagyszabásúnak kellett volna lennie. Nem lett az, de Matt Reeves (direktorváltás történt) nem tépte ki az impozáns gyökereket, hanem magabiztosan tovább vitte azokat.
Hogy mit keres Emilio Estevez egy akcióvígjátékban, ami nem paródia? FO-GAL-MAM SINCS. De ha azt mondom, hogy a társa Richard Dreyfuss, akkor ugyanolyan értetlen arcot vághattok, mint az első kérdés hallatán.
John Badham filmográfiájában olyan filmek találhatóak, mint a Mel Gibson-Goldie Hawn féle Palimadár vagy a James Woods-Michael J. Fox párosa által emlékeinkben halványan élő Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettő. Szóval a pali afféle iparos és a munkái közül talán a legjobb a Zsarulesen. Habkönnyű, humoros, erőlködésmentes és szórakoztató.
