Hogy mit keres Emilio Estevez egy akcióvígjátékban, ami nem paródia? FO-GAL-MAM SINCS. De ha azt mondom, hogy a társa Richard Dreyfuss, akkor ugyanolyan értetlen arcot vághattok, mint az első kérdés hallatán.

John Badham filmográfiájában olyan filmek találhatóak, mint a Mel Gibson-Goldie Hawn féle Palimadár vagy a James Woods-Michael J. Fox párosa által emlékeinkben halványan élő Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettő. Szóval a pali afféle iparos és a munkái közül talán a legjobb a Zsarulesen. Habkönnyű, humoros, erőlködésmentes és szórakoztató.

Mondhatnám milyen kár, hogy manapság már nem készülnek efféle mozik, de az igazság az, hogy igenis akadnak, csak legtöbbjük megtekintésre alkalmatlan. Hiányzik belőlük az a báj, az a könnyed lazaság, a hétköznapi lököttség, amely teljesen áthatja és kellemessé teszi ezt a 80-as évekbeli limonádét.

Chris és Bill (Dreyfuss és Estevez) két igazi balek kopó. Az ügyeik pitiánerek (mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az első jelenetük, ahol épp egy senkiházi drogdíler után futkosnak, ami közben egyikük a döglött lazacok, míg másikuk a kikötő vízében köt ki egy targonca társaságában, a gyanúsított pedig meglép), de még azokat is képesek tökéletesen elbaltázni. Ők a rendőrviccek anonim szereplői, amiket mindenki mesél.

Így hát nem meglepő, hogy a meló, amit főnökük rájuk sóz, dögunalmas és jelentéktelen megfigyelés. Egy csinos fiatal nőt kell szemmel tartaniuk, hátha felbukkan a közelmúltban megszökött, pszichopata fegyenc ex-pasija. Innen érezni a negédes fánkok, az állott pizza és a szénsavas Pepsi bűzét. Műszakváltás gyanánt pedig egyértelmű, hogy a másik két szintén balfasz kollégát rendelik ki melléjük, akikkel ráadásul kölcsönösen rühellik egymást. Jobb dolguk nincs is, mint folyamatosan egymást heccelni infantilis baromságokkal.

A történet katalizátora, hogy Dreyfuss karaktere beleszeret a nőbe. Először besomfordál a házába, aztán az életébe, aztán az ágyába. Totálisan sikerül is ellopnia a showt mindenki más elől, hálistennek. A Madeleine Stowe által megszemélyesített dekoratív nő és közte egyre inkább pislákol a kémia, de a film sava-borsát egyértelműen az adja, ahogy Dreyfuss egyik röhejes szituációból a másikba sodródik miközben a szemközti házból partnere a felháborodott, féltékeny és haragos reakcióit puffogtatja, közben pedig végig tartják a kapcsolatot rádión.

Dreyfuss jópofa komikus, bajusza alatti mosolyában ott van az a gyerekes csibészség, ami koravén kinézete ellenére mindvégig fiatalon tartja. És ezt a vidám, szórakoztató karizmát totálisan átveszi a film. Legalábbis, amikor Badham hagyja neki, mert időnként be-beszúr néhány, a mozi hangvételét tekintve talán túlzottan is erőszakos jelenetet, melyek kikalimpálnak a könnyed kontextusból, ugyanakkor egy picit fel is pezsdítik a cselekményt.

Természetesen a végjátékra a nagy golyózápor mellé konfliktus is jut, melyet igen hamar sikerül feloldani és a feszült pillanatok közben még szebben ülnek az egysorosok, a beszólások, az idióta megjegyzések és a rögtönzött gegek.

Ezer éve láttam először, de még most is mosolyt tudott húzni a számra ez a vásznon elég röhejesen, de annál szórakoztatóbban működő rendőrpáros. 7/10