(Itt az Egyesült Királyságban mától kezdik vetíteni a Tom Hardy nevével - és persze az eredeti trilógia atyjával, George Millerrel - fémjelzett negyedik részt, amit a kritikusok és a nézők már most a mennyországba katapultáltak. Ennek apropóján néztük újra a második részt.)
Az első részt cirka három évvel ezelőtt újráztam, hogy felelevenítsem gyermekkori énem egykoron imádott képkockáit, de a dolog visszafelé sült el. Minden tiszteletem Milleré (650 ezer dollárból forgatta le disztópikus vízióját), de az első rész egy röhejes, nevetséges ámokfutás, amelynek egyetlen percét sem sikerült komolyan vennem jó 15 évvel az első megtekintés után. Imádom a filmtörténelmet - ti vagytok rá a tanúim -, de a '79-es Mad Max egy röhejes lidércálom, amelyet hosszú napokig próbáltam feldolgozni mindhiába (egy bazinagy plazma tévén, HD-ben, kox hangerőn, de mit sem segített).
Ennek keserű tudatában ültem neki a második résznek, amelyet a filmrajongók egyöntetűen a kvintesszenciális posztapokalipszis-filmek közé sorolnak. Roger Ebert azt mondta a filmről miután kiballagott róla 1981-ben, hogy azt nem mondhatja, hogy "élvezte", de aligha fogja elfelejteni. Én is valami ilyesmit tudnék elmormogni, ha egy sereg Mad Max rajongó állna előttem kérdőre vonva a véleményemet.
A Mad Max 2. egy brutális-erőszakos vízió, egy olyan világról, amelyben az egyetlen valamire való érték a benzin maradt. A világégést követően a fennmaradt populáció ölre megy, ha benzinről van szó. Az utak kietlenek, homok, romok és por borít mindent. Az emberi faj elállatiasodott, elkorcsosult söpredékké vált, kivéve néhány közösséget, amelyben még pislákol az emberi lélek szikrája. Max közéjük keveredve kezdi kiásni magából saját emberségét, amelyet még akkor temetett el mélyen önmagában, amikor elvették tőle szeretteit.
Ez a gondolat fortyog a Mad Max tankjában, de őszintén szólva, ha bárkit megkérdeznék, hogy mi az, ami először eszébe jut a Mad Max 2-ről, valószínűleg nem ezt mondaná. Nem hibáztatnám érte. A második rész egy könyörtelen ámokfutás, egy aberrált, posztapokaliptikus western, amelyben egy kiégett világ cowboyja tesz rendet a káoszban, avagy öl meg mindig férget, aki az útjába áll. Max-nek (Mel Gibson az első rész és a Gallipoli sikere után önbizalommal telve játszhatta el a világ egyik legkúlabb magányos farkasának szerepét) talán ha 200 sora van összesen a filmben (Ryan Gosling minden bizonnyal imádja a karaktert).
A film tele van akciószekvenciákkal és azokat összekötő, üres dialógokkal, kúl kacsintásokkal és néhány elszabott ízlésű szociopatával. De pont ez az, amiért azt mondom, hogy bár élvezni nem élveztem, de nehezen tudnám elfelejteni. A jelmezek lenyűgözően félelmetesek és betegesek (plusz az a bőrdzseki és a lefűrészelt csövű shotgun azon nyomban bebetonozta a figyelmemet kisgyerekként), tökéletes összhangban illeszkednek a sivatagszerű jövőképhez, amelyet Dean Semler csodálatos nagytotáljain keresztül szippanthatunk magunkba.
Az egész egy George Miller-show (az új rész sem lesz más, abban biztos vagyok), aki saját, beteges és egyben bazimenő látomását álmodta a vászonra különféle korcsokkal, akik saját carmageddon-autóikon pásztázzák az utakat benzin után kajtatva.
De most megmondom mi a baj: ritmustalan (és súlytalan) az egész. Az akciók mintha minden második percben kibillennének lendületükből, elvesztenék egyensúlyukat és percekig nem találnák azt. Mindezt pedig nem azért mondom, mert a Halálos Iramok ötödik része óta képtelen vagyok máshogy tekinteni az autósüldözésekre, hanem mert egyszerűen nem éreztem a balanszot. Mert az teljességgel elfogadható, hogy kissé sekélyes és felszínes a történet, ha mindez a színtiszta akció oltárán való áldozatvállalás, amelynek következményei elenyészőek. De valahogy nem ezt éreztem.
Én ide most egy tízemelet-magas tisztelgést akartam írni, de nem tehetem és ez egy picit szúrja a szememet, mert úgy érzem magam, mint akinek meghamisították az emlékeit. De ilyenről szó sincs, a nosztalgia néha aljas egy fráter. 7/10
