Mi is lehetne alkalmatlanabb időpont az Apokalipszis kirobbanására, mint James Franco házavató bulijának éjszakája, ahol az ízléstelenül berendezett szalonban megszámlálhatatlanul sok híresség szórakozik önfeledten, drog- és alkoholmámorban fürdőzve, hol vígan dalolva, hol egymást szívatva. Amikor aztán megnyílik alattuk a föld és megmagyarázhatatlan események sorozata köszön rájuk, megvadult csordaként tódulnak a biztos halálba. James Franco, Seth Rogen, Jay Baruchel, Jonah Hill, Craig Robinson és a meg sem hívott Danny McBride viszont gondosan elbarikádozzák magukat odabent, hogy tovább bulizva várják ki a nyilván hamarosan érkező mentőhelikoptereket. Amik mint rövidesen kiderül, nyilván nem fognak megérkezni.
King filmadaptációiból általában kétféle verzió létezik: az egetverően jó, és a borzalmasan rossz. Namost én azt mondanám, hogy a Tortúra a kettő között áll. A regényhez ezidáig (sajnos) még nem volt szerencsém, de a mozgóképen egyértelműen érezni, hogy túl sokat kurtítottak rajta, kivágták bizonyos részeit, melyek a King-regények nélkülözhetetlen, atmoszférateremtésben fontos alkotóelemei (a Holtsáv filmadaptációját is így sikerült elkúrni). De (!): mindezek ellenére a Tortúrának sikerül a jobbik halmazba csusszannia, ugyanis nincs híján mindennemű kisvárosi és idegeken trappoló hangulatnak.
Rettegés és rémület az Őrültek Házában
Az Outlast röviden összefoglalva egy belsőnézetes túlélő-horror, ami egy elmegyógyintézetben játszódik. Ez így nem hangzik valami érdekesen, de a Red Barrels csapata annyira ráérzett valamire, hogy gyorsan pontosítanom kell: Az Outlast egy olyan belsőnézetes túlélő-horror, aminek már az ikonjára is remegő kézzel lökdösöd oda a kurzort, mert a készítők még ebből az elcsépelt témából is olyat alkottak, amitől gyakran megtelik tartalommal a pelus. A történet szerint egy egyszerű riporter bőrébe bújva igyekszünk felderíteni a Mount Massive Elmegyógyintézet falai között folyó disznóságokat, ám a nyomozás pillanatok alatt szörnyű rémálommá válik.
Ha éjszakánként fura dolgok történnek a lakásban, először alvajáró gyerekekre gyanakszik az átlagos amerikai szülő, majd ha már minden racionális magyarázatból kifogyott, jöhetnek a földtől elrugaszkodottabb elméletek, mondjuk az, hogy „alien járt a házamban”. És ennyi. Ezzel az egyszerű húzással máris érdekesebbé, izgalmasabbá és emlékezetesebbé tehetjük az amúgy teljesen sablonos, a kísértetfilmek bevált hagyományait követő filmünket.
"Dzsészön itt van."
A hokimaszkfejű gyilkológépezet még mindig stresszes a múltja miatt, úgyhogy Utolsó fejezet gyanánt (haha), miután a harmadik részben kinyírták (haha2), megint csak visszakóvályog Crystal Lake faviskói közé, hogy a retardált szexuálisan túlfűtött csőcseléket egytől-egyig kivégezze.
Ó, uram! Irgalmazz!
Jó étvágyat a nachoshoz!
Ha hinnénk a sok igaz történet alapján készült horrorfilmnek, akkor meghökkenve tapasztalnánk, hogy az amerikai házakban több a kísértet, mint a benzinkúti vécében a kórokozó. Jóindulat viszont annál kevesebb szorult a huzatos szobák recsegő deszkái között kóborló lelkükbe, ezért igen komoly aggodalomra adhat okot, ha valaki nem elég körültekintően válogatja meg a család leendő erdei hajlékát. Roger Perron sajnos nem elég körültekintően válogatja meg a család leendő erdei hajlékát. Még jó, hogy akad a környéken egy gyorsan mozgósítható szellemirtó házaspár, akik nem félnek szembeszállni a Gonosszal. De van-e olyan rendező, aki képes ebből a rég elkopott koncepcióból egy hatásos horrort kreálni? Szerencsére Wan. (bocs)
Az Ideglelés-klónok lassan másfél évtizede tartó inváziója egy gyötrelmes aranyérként kínozza az igényes horrorkedvelőket, és csak nem akar visszahúzódni abba sötét segglyukba, ahonnan a ’90-es évek végén kiszabadult. Ennek legújabb példája a Halálhegy, ami az orosz kriminalisztika egyik legnagyobb rejtélyének nyomába ered, méghozzá az 1959-es Gyatlov-hágó incidensnek, amikor is 9 hegymászó vesztette életét megmagyarázhatatlan körülmények között a hófedte hegyvidéken.
Tim Burton visszatért a sírból - ahová az utóbbi műveiért a rajongók temették -, hogy elkészítse eddigi legszemélyesebb hangvételű filmjét, a halott kutyáját feltámasztó Victor Frankenstein kalandjain keresztül. A stop-motion technikával készült bábfilm pedig le se tagadhatná szülőatyját, hiszen a rendező elborult fantáziájának minden túlvilági báját magán viseli. A legzseniálisabb húzásaként pedig mindezt a Disney berkein belül prezentálja.
