King filmadaptációiból általában kétféle verzió létezik: az egetverően jó, és a borzalmasan rossz. Namost én azt mondanám, hogy a Tortúra a kettő között áll. A regényhez ezidáig (sajnos) még nem volt szerencsém, de a mozgóképen egyértelműen érezni, hogy túl sokat kurtítottak rajta, kivágták bizonyos részeit, melyek a King-regények nélkülözhetetlen, atmoszférateremtésben fontos alkotóelemei (a Holtsáv filmadaptációját is így sikerült elkúrni). De (!): mindezek ellenére a Tortúrának sikerül a jobbik halmazba csusszannia, ugyanis nincs híján mindennemű kisvárosi és idegeken trappoló hangulatnak.

James Caan messze nem egy Stephen King (ahhoz túl macsó), de az általa alakított többkötetes író egyértelműen King vizuális parafrázisa. Az egykori horrorkirály ötletei mindig attól voltak briliánsak, hogy egyszerűek. A Tortúra szkriptje is pont ettől olyan izgalmas. A világhíres író Mustangjával kisodródik a kisvárosi hóviharban és pechjére pont egy őrült rajongója lel rá, aki földöntúli boldogsággal viseli gondját. Már-már túl nagy szeretettel. És amikor rájön, hogy a Misery-sorozat utolsó példányában kedvenc írója kinyírja a főhőst, úgy bedurvul, hogy azt látni kell (Kathy Bates horror-Oscarja nem mindennapi, de azon ritka esetek egyike, amikor teljesen jogos).

A hús-szaggatás, az idegeken korcsolyával való szteppelés, a roppanó csontok ezúttal az elménken belül zajlanak le. Így a vizuális látványosság nem a spriccelő vérben, vagy a loccsanó agyvelőben elevenedik meg, hanem a terrorban. Abban a pszichés elnyomásban, szorításban és pattanásig feszült idegekben, ahol ez a két személy (az író és a rajongó) a tökéletes izoláltságban hónapokon keresztül nyúzza egymást. Bocsánat, ez nem teljesen igaz. Az óriás hölgy kínozza a zsenijét. Hol csak kattantsága, tébolyodottsága magasröptű locsogásával, hol pedig tűzzel, vassal, fizikai erőszakkal.

De a jelentőségteljesebb és fájdalmasabb a pszichés kínzás. Rob Reiner filmje (aki egyébként fingom nincs mit keresett egy efféle horror rendezői székében) ebből a feszültségből, annak folyamatos fokozódásából táplálkozik a nagyvolumenű fináléra. Bár ezek az apró nüanszok, a kényszer, a fogság, a kilátástalanság minden bizonnyal sokkal átélhetőbb a könyvben, de szerencsére a vásznon is működőképes. Hála a rendezőnek és a két főszereplőnek. A kisváros szagát, az óriási ház apró szobájából nyíló ablakának kilátását, az írógép kattogását mind-mind explicit közelségben érzi az ember. James Caan visszafogott, de határozottan szimpatikus játéka pedig elengedhetetlen ebben a kontextusban, ahhoz, hogy a néző fogait összeszorítva drukkoljon neki. Dögöljön a banya, dögöljön Misery!

Kár, hogy a film végét jellemzően baltával szakítják el addig felépített szerkezetétől, hirtelen és piszok gyorsan letudva, hogy hadd pörögjön már az a stáblista. De a Tortúra szerencsére emiatt sem csúszik a gány-King filmek halmazba. 7/10