Hogy mit keres Emilio Estevez egy akcióvígjátékban, ami nem paródia? FO-GAL-MAM SINCS. De ha azt mondom, hogy a társa Richard Dreyfuss, akkor ugyanolyan értetlen arcot vághattok, mint az első kérdés hallatán.

John Badham filmográfiájában olyan filmek találhatóak, mint a Mel Gibson-Goldie Hawn féle Palimadár vagy a James Woods-Michael J. Fox párosa által emlékeinkben halványan élő Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettő. Szóval a pali afféle iparos és a munkái közül talán a legjobb a Zsarulesen. Habkönnyű, humoros, erőlködésmentes és szórakoztató.

Vadonatúj, ropogós rovatunk első témája a „buddy cop-movie” zsáner 80-as, 90-es évekbeli ismert és kevéssé ismert darabjait veszi górcső alá a teljesség igénye nélkül. 4 héten keresztül minden vasárnap a műfaj fenegyerekei szórják az ólmot és a sziporkázó egysorosokat.

Walter Hillt nem hiszem, hogy sokaknak be kellene mutatnom. Ha mégsem ismered, túl fiatal vagy. Gondolj egy nagyon régi akcióvígjátékra, adjál hozzá egy tucat tökösséget és két pakli vaskos humort. Az lesz az. Ő rendezte. Még mindig nincs meg?! Eddie Murphy fénykorában, meg Nick Nolte úgy, ahogy mindig.

Hogyan rohanj a veszTEDbe / A Million Ways to Die in the West (2014)

A Ted sikere után Seth MacFarlane teljesen érthető módon vérszemet kapott, így a 2. filmjében író-rendező-producer-főszereplő státuszok mindegyikét magára aggató humorzsák enyhén túlvállalta magát. Szerencsére szó sincs arról, hogy összeroppanna a feladat súlya alatt, de érezhetően húzza a vállát. Bár a sajátosan alpári stílusa kellően felforgatja a vadnyugat gyomrát a maga altesti poénjaival, sajnos összességében kevés olyan emlékezetes, kreatív ötletet integrált a forgatókönyvbe, amitől most egy közepesnél jobb műfajparódiáról beszélhetnénk. Az ötletek híján túlmagyarázott viccek és unalomig ismételt poénok mellett persze egy rakás hasfalrengető MacFarlane-geg és bizarr cameo asszisztál a frenetikus szereplőválasztáshoz, szóval egyértelműen nem egy rossz film ez, viszont nem is lesz éleTED vígjátéka.

Laurel (Zoe Kazan, a nagyszerű, ambiciózus Ruby Sparks forgatókönyvírója és főszereplője) másolatokat fest. Mona Lisát, akinek a mosolya túl vidám, aki sosem fog hasonlítani eredeti önmagára, mert ahhoz Lauerelben túl sok az igazi élet, a szenvedély, a kitörés utáni vágy. Egypetéjű ikertestvére, Audrey ugyanis mindenben előrébb jár húgánál. Jó munka, jóképű pasi, nagyzoló karrierista nő attitűd, saját lakás, de ami mindennél fontosabb, saját egyéniség és saját élet. Ezért mikor egy hirtelen frontális autóbaleset során Audrey meghal, Laurel kezdeti poszttraumatikus amnéziája épp elég löket ahhoz, hogy az introvertált iker átvegye sokkal népszerűbb, talpraesettebb és pimaszabb testvére szerepét. Hogy megkapja azt az életet, melyre anyjuk halála óta mindig is vágyott.

Ha megkérdeznétek hogyan lehet elkúrni Hank Moody éveken át felhőtlen szórakozást nyújtó történetét, én csak azt felelném: így. Bővebben: vessetek egy pillantást a humort abszolút nélkülöző, totál idióta baromságokra épülő hatodik évadra majd a jelenleg is futó hetedikre. Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy az eddig lement hét részen körülbelül összesen annyit sikerült mosolyognom (nem röhögnöm, hangsúlyozom!), mint az első évad bármelyik részének a felén. Itt tart ma a Showtime egykori üdvöskéje, a hedonizmust élvezeti faktorra emelő Californication. Hank Moody rábaszott - és vele együtt mi is. Spoilerekkel jövök a tovább mögött.

A műfaszpárbaj ma már nem újdonság, ahogy az sem, hogy Seth Rogen 27-edszer is eljátssza a gyökér, blantszopó bunkót. Ellenben erekcióval történő defense-t még nem láttunk, szóval van még új a nap alatt. Ha nem is sok, de ennek ellenére a Bad Neighbors szórakoztató üzemmódja pazarul működik. Az új generáció filmje ez is, ami a gusztustalanul ízléstelen humorral vegyíti a coming-of-age sajátosságait miközben dübörög a tuc-tuc, puncik, mellek, péniszek, vibráló fények és némi popkult humor. Soha rosszabbat.

Szabályosan nevetséges, ahogy a Big Bad Wolves beledug egy kampót az orrodba és azzal ráncigál majd két órán keresztül, anélkül, hogy halvány fingod lenne arról: minden a szemed előtt játszódik. Ez csak egy bizonyos aspektusa Aharon Keshales és Navot Papushado izraeli krimijének, AMIÉRT jó. Az egész filmvilág gyomrán már alaposan végigrugdosták az "eltűnt gyerekek", "pedofil ártatlanok", és a gyászoló szerepébe belekényszeredett szülők karakterét. Nem újdonság, és nem akarja a két izraeli direktor sem annak beállítani. Ellenben, azzal, hogy gyakran pattanásig feszült filmjüket hibátlan helyzet- és jellemkomikummal töltik meg, egyúttal fel is frissítik a zsánert. Ha lenne szó a fenntartott suspense, a dráma, és a komédia egyesülésére, most használnám.

El is tudom képzelni Tarantino-t saját, kényelmesen berendezett hárommillás otthoni mozitermében, amint halálra röhögi magát ezen a filmen. Naná, hogy ki is jelentette a tavalyi év legjobbjának.

Van abban valami fenemód bájos és könnycsalogató, ahogy az Így jártam anyátokkal-nak kilenc évados kálvária, régóta tartó, baszott mély hullámvölgyek után sikerül felmutatni a barátság értékének fontosságát. Hogy az egész sokkal nagyobb és összetettebb annál, hogy a kilenc éve tévés baráti körünkbe fogadott karakterek végül kibe lesznek szerelmesek. És ugyan lehetséges, hogy már hosszú évadok óta a közelében sem volt a sorozat annak a kreatív humor-orgánumnak, amelyen az első három fantasztikus szezonban megszólalt, de időközben jól változtatta meg az irányt. Nem tökéletesen, de meglehetősen jól gyúrta be a drámát az elborult pillanatok, a hétköznapok változatlanul sodródó perceinek sokasága közé.

Már a legelső jelenet, az első dialógus annyira masszív, kidolgozott, laza cápagalléros stíluskarnevál, hogy már abból tudod. Amikor egy bárpult félhomályánál beszélget Christian Slater és egy, Marilyn Monroe-ra csak hasonlítani akaró szajhakompatibilis lány, arról, hogy mindketten dugnának Elvissel. Aztán amikor Slater elhívja a lányt moziba, ráadásul egy Sonny Chiba trilógiára, akkor már olyan biztos vagy magadban, mint bármelyik Michael Bay filmnél, ahol a harmadik percben felrobban valami.

Quentin Tarantino.

Dom Hemingway (2013)

Fel lehet itt emlegetni Guy Ritchie nevét, ha már angol gengszterekről van szó, de nem igazán érdemes. Már csak azért sem, mert Richard Shepard filmje fele annyira sem komoly, de vagányságában, humorában rendkívül jól hozza az ánglius szcénát, másrészről meg az öreg Ritchie mikor is forgatta az utolsót - 2008-ban? A Dom Hemingway Jude Law jutalomjátéka, aki centikre van attól, hogy elripacskodja, túlkáromkodja és hiteltelenné tegye a 12 év után szabadult megrögzött, hedonista bűnözőt, de szerencsére erről szó sincs. Ahogy forgatókönyvről se nagyon, szóval a Dom Hemingway felettébb szórakoztató pillanatai a dialógusokban csúcsosodnak ki, ami van annyira erőteljes, hogy az egész filmet elvigye a hátán Law pazar karizmájával. Ellenben a cselekmény aránytalan, egy jól előadott expozíció után gyakorlatilag ránk csapják a stáblistát egy elcseszett apa-lánya drámával. Gengsztertündérmese az egész. De annak szórakoztató. 7/10