A világ egy mániákus gyilkos szemével

Frank.
Kissé zárkózott, magának való fickó.
Látszólag nem tűnik ki a tömegből.
Nappal ósdi próbababákat restaurál.
Éjjel viszont magányos nőket gyilkol.
Frank mániákus.

Egy könyörtelen gyilkológép.

London mocska.

Plan B (polgári nevén Ben Drew) repperfattya akármennyire is hatásvadász, fellengzős, odamondogatós szövegeivel, a londoni miliőt a narkótól kezdve az erőszakig frappáns realizmussal adagolja vizuális kontextusba. Sokkol és sokkol, de nem megdöbbent csak körülír. Narrál, elmeséli saját múltjából merített történeteit, karaktereket rajzol, akik sorra botlanak el saját esendőségükben, sokadszorra elkövetett hibáikban, napról napra felkelnek a földről egy újabb pofonért.

Tom Cruise, arcán cizellált műgonddal old meg egy többszörös gyilkosságot két óra alatt, amelyet az általa játszott Jack Reacher-nek valójában két tár kilövése között kellene, de még maradna ideje egy kávéra. Szupertitkos, szuperintelligens, szupergyors, szuperprofi ügynök, aki inkább egysorosokat puffogtat, mint fegyvereket. Sérthetetlen. A lófaszt. De annak adja el magát. Szuperkrimi a köbön.

Ennyi deviáns karaktertől még Dr. Lecter is megnyalná a szája szélét. Az aligátorbéllel kitapétázott, züllött és fülledt atmoszférában mozgó alakok mind egy gyilkosság köré rendelődnek, melynek felderítése olyan áldozathozatalokat követel, amellyel kezdetben senki sem számol. Lee Daniels filmje bomlasztóan erkölcstelen, mocskos és perverz, igazi thriller individuum melyben a karakterek viszonyrendszere sokkal markánsabb, mint a középpontban húzódó cselekményszál.

Minden egy gyilkossággal kezdődött...

...hangozhatna az elcsépelt marketingszöveg az A&E csatorna prezentálásában készült előzménysorozathoz. Legalábbis Anthony Cipriano (készítő) elképzelése alapján így indul útjának a Robert Bloch regényét és Hitchcock Psycho-ját alapul vevő történet. A helyzet pedig az, hogy ez a majd egy órás felvezető epizód nagyon messze van a neo-Hitchcocktól és olyan középszerűen unalmas, mint egy Maroon 5 nóta.

Ködbe vesző emlékeim mégsem bizonyultak oly homályosnak és távolinak, mint azt hittem én a Vörös Sárkány újranézése előtt. Ugyanis az egy évvel később készült folytatás (amely voltaképp előzmény) még mindig csak egy gyenge másolat, egy újrafeldolgozás, kvázi Bárányok hallgatnak remake, amely próbálja megidézni az eredeti művet, de a nagy erőlködések közepette néhány kiemelkedő pillanattól eltekintve inkább csak megizzad.

A T-bone névre keresztelt pitbull folyamatosan ugat, mert érzi, hogy vihar közeleg.

A 77 éves William Friedkin (Az ördögűző) rothadó aberrációit és sokkoló perverzióit teregeti ki a vászonra egy olyan színész segítségével, akinek legnagyobb kihívásai közé eddig többnyire a sármos mosoly és kockahasának megvillantása tartozott.

Az első rész nyilvánvaló anyagi, kritikusi és közönségsikere (5 Oscar) elkerülhetetlenné tette egy esetleges folytatás lehetőségét. Hisz tudjuk, Hollywood mindig megfeji, amit meglehet (gyakran azt is, amit nem). Az idő azonban mára igencsak elhasználttá tette Ridley Scott filmjét, ennek ellenére még mindig megvan benne néhány olyan elképesztően feszes pont, amelynek sokkhatása beleég az ember tudatába. A tíz évvel később játszódó cselekmény már elvesztette azt az utánozhatatlan karizmát, egyediséget melyet az első rész kínál: a pszicho-thriller kikopott, maradt a horror. Amely a tudat belső falait brutalitásával mázolja ki vérrel, és ami már nem az elménkben fúrja magát kényelmetlenül mélyre, nem a képzeletünkben hátborzongató, hanem magán a vásznon.

Legújabb rovatunkban klasszikus sorozatgyilkos-filmekkel foglalkozunk, úgyhogy tessék felkészülni a tébolyult, szociopata és egyéb aberrációktól szenvedő (kéjelgő?), torzult elmék befogadására és felelevenítésére.

Dr. Hannibal Lecter. Pszichiáter. Sorozatgyilkos.

Már Jonathan Demme klasszikusa előtt is voltak mozik, amelyek a sorozatgyilkos témakört barangolták végig különböző szemléletekkel. Demme '91-es műve azonban maga a pszicho-thriller és a karcos feszültségtől izzó krimi mintapéldánya, az archetípus, amely bemutatta, hogy a legveszélyesebb lény nem a primitív, agresszív és elfajzott emberi korcs, hanem a szuperintelligens szociopata. A kifinomult szörnyeteg, aki frakkba öltözve, Mozartot hallgatva harminc éves francia bort iszik miközben ezüst villával fogyasztja el az emberi agyat. Hollywood ikonikus gyilkosai joggal és örömmel fogadták őt maguk közé (pedig a film még csak nem is az ő kergetéséről szól).

Egy rabruhás fickó kocka alakú szobában ébred. A kocka hat darab ajtót rejt, melynek mindegyike egy újabb szobára nyílik különböző színárnyalatokban. Amikor belép találomra az egyikbe, testét néhány másodperc alatt darabokra vágja egy fémháló. Isten hozott Vincenzo Natali szürreális labirintusában.