Ha éjszakánként fura dolgok történnek a lakásban, először alvajáró gyerekekre gyanakszik az átlagos amerikai szülő, majd ha már minden racionális magyarázatból kifogyott, jöhetnek a földtől elrugaszkodottabb elméletek, mondjuk az, hogy „alien járt a házamban”. És ennyi. Ezzel az egyszerű húzással máris érdekesebbé, izgalmasabbá és emlékezetesebbé tehetjük az amúgy teljesen sablonos, a kísértetfilmek bevált hagyományait követő filmünket.

Az Ideglelés-klónok lassan másfél évtizede tartó inváziója egy gyötrelmes aranyérként kínozza az igényes horrorkedvelőket, és csak nem akar visszahúzódni abba sötét segglyukba, ahonnan a ’90-es évek végén kiszabadult. Ennek legújabb példája a Halálhegy, ami az orosz kriminalisztika egyik legnagyobb rejtélyének nyomába ered, méghozzá az 1959-es Gyatlov-hágó incidensnek, amikor is 9 hegymászó vesztette életét megmagyarázhatatlan körülmények között a hófedte hegyvidéken.

Robert Hansen.
Egyszerű pék, szerető férj, gondoskodó családapa és az anchorage-i közösség megbecsült tagja. Szabadidejében szívesen vadászik medvére, farkasra, szarvasra… de legfőképpen prostituáltakra.
Robert Hansen Alaszka történetének „legtermékenyebb” sorozatgyilkosa.

Van egyfajta aranyos báj abban, amikor a b-filmekben csak úgy ropognak, a karakterek szájából azok a híres-nevezetes klisémondatok melyekre filmeket lehet alapozni.  („Minden rendben lesz”, „meg fogjuk találni”, „ne tedd, túl késő” – és társai.) Hiszen ezek a dialógusok szükségesek ahhoz, hogy kiékeljék azokat a lyukakat, amelyek ott tátongnak a menekülés, a csákánnyal való vérontás, a fejlövés és a cgi-vel prezentált látványosságok képkockái között. Amolyan időkitöltők, amelyek azt hivatottak előidézni, hogy az ember mégiscsak egy filmet néz. Aranyos párbeszédek.

Persze ettől a lényeg nem változik: mindenki arra kíváncsi, hogy mitől lett egy óriási jégtömb a Föld helyén, a poszt-apokaliptikus pusztulás vizuális gyönyörűségeire, illetve a lecsiszolt fogú, embertelen, kannibállá korcsosult népség őrjöngésének visszaverésére, leigázására. Ja, igen, bocs, ez már a The Colony cselekménye.

The Walking Brad

U-NAL-MAS.
Így, nagybetűkkel, szótagolva, ponttal a végén.
Nem erre számítottál? Nem csoda, hisz’ a két órán keresztül maximális fordulatszámon pörgő film semmit nem akar a véletlenre bízni, így már az első percekben kitör a káosz, melynek epicentrumában a gyanútlanul autózgató, idétlen hajú Brad Pitt és boldog családja rögtön felveszi az eszelős ritmust, hogy mentse a menthetőt. A gátakat átszakító, megvadult víztömegek hullámaiként előretörő zombisereg azonban úgy lepi el az utcákat, mint egy izgő-mozgó szőnyeg, ami megállíthatatlanul hömpölyögve borítja el a világot egyik pillanatról a másikra. A pusztuló bolygó lélegzetelállító a maga romlott szépségében. Lesújtó, de egyben gyönyörű, ahogy a városokat felfalja a halál és a rothadás, s ahogy a pokoli lángnyelvek között mégis megpróbál utat törni magának az élet, a remény utolsó szikrájába kapaszkodva.

Valószínűleg Ethan Hawke fejében is többféle ambiciózus gondolat fogant meg miközben elregélték neki a The Purge alapfelállását, ami jó néhány különböző erőszak-orientált, igazi hardcore megvalósítást hordozhat magában. Aztán, ahogy elkezdődött a forgatás, Hawke lelkesedése vélhetően pont úgy tört darabról darabra, ahogy nekünk nézőknek a játékidő múlásával. Hiszen az öreg Ethan egyszer már beszopta beszopatott de az legalább becsülendő benne, hogy támogatja a horror szcénát - ugyanakkor persze az is lehet, hogy mostanság kicsit kong a bankszámlája.

Volt idő, amikor Wes Craven 6 perc alatt képes volt atmoszférát teremteni, hogy aztán a továbbiakban azt fenyegetővé, félelmetessé, karfamarkolóan izgalmassá fejlessze, hogy a néző majd beszarjon ijedtében, de a tenyerével eltakart szemével azért az ujj-réseken mindig oda-oda pillantson a képernyőre. Aztán ahogy az évek egyre tornyosultak Craven feje felett, lett idő, hogy az első 6 perc után a következő 6 percben gyorsan agyon is vágta, amit addig sikeresen felépített (igen, jelen írás tárgyáról van szó), és ha a közelmúltra pillantunk (My soul to take) talán jobb, ha azt hagyjuk is (bár Craven egykori gyermekének folytatása, a Sikoly 4 meglepően élvezetesnek bizonyult, érdemes megemlíteni).

Az Éjszakai járat annak ellenére nem működik, hogy minden megvan benne az ellenkezőjéhez.

Mindig az érzelmek. Mindig a nő. Mindig az az átkozott nő az oka mindennek. Danny Boyle legújabb, idei mind-tripje pedig még aljas módon rá is játszik erre azzal, hogy Rosario Dawson-t fullfrontál-pucéran vágja a néző - bocsánat, a férfiak - arcába. Mert ő az oka. Mert hipnotizál - mindenével.

A Goldmoon névre keresztelt vállalat Korea legnagyobb bűnszövetkezete. Elnökét egy nap váratlanul autóbaleset éri, így azonnal felmerül az utódlás kérdése. A lehetséges örökösök pióca módra érkeznek a temetésre: Jeong (Jeong-min Hwang) a shanghaji főnök egy bolond, ripacs mókamester, Lee (Lee Jeong-jae) a vércinikus, brutális trónkövetelő, a harmadik jogosult pedig egy kiégett, hatalmából jócskán vesztett, pusztán névleges jelölt, semmi több. Előbbi kettő vérre menő, ádáz harcot folytat a trónért, miközben egy beépített ügynök, s rajta keresztül annak felettese, Kang hadnagy (Min-sik Choi, az Oldboy legendás főszereplője) mozgatja a háttérből alattomos módon, de elszánt céljaival a szálakat.

Hoon-jung Park (az I Saw the Devil forgatókönyvírója) második rendezése egy szövevényes, groteszk, vérzuhatagos hatalmi játszma. Az előny pedig örök változóként pattan egyik kulcsfiguráról a másikra.

Chan-wook Park legújabb produktuma maga a nagybetűs STÍLUS. A sűrű, képről képre tovább pattanó szimbolika, mely mögé - de csakis lassan, szigorúan másodrendűen - kúszik be a történet. Valahogy úgy, ahogy India Stoker (Mia Wasikowska) bokájától kezdve egyre feljebb halad a pók a bugyiján keresztül míg végül egyszer csak távozik. De mikor ez bekövetkezik már súlyos képtömegeken és utaláshalmazokon vagyunk túl. De hát az Oldboy rendezőjétől mit várjon az ember.