Alfred Hitchcock minden idők egyik legnagyobb klasszikus filmjét forgatta belőle, '98-ban újra feldolgozták, Norman Bates pedig azóta kultikus horrorikonná vált. Mindezt egy kevesebb, mint 200 oldalas, piszkos jól megírt könyvből. Robert Bloch kegyetlenül pontos, frusztráló és félelmetes pszicho-terrorja a mai napig kiváló mű.
Norman Bates anyjával él, útszéli, mára már vendéget alig-alig látó moteljükben. Úgy is mondhatnám: az izolációban rekedt ember. Anyja diktatórikus, elnyomó jelleme nap, mint nap terrorizálja a nagydarab kövérkés férfit, aki mindezek ellenére képtelen elválni tőle. Gyűlöli. És közben szereti. Mary Crane titkárnőként dolgozik egy ügynökségnél - vagyis dolgozott - mindaddig, amíg lehetősége nem nyílt negyvenezer dollár meglovasítására. Összepakolt egy kisebb bőröndnyi ruhát, ezt-azt, majd elindult a leendő vőlegényéhez Fairvale-be. Az út hosszú, kimerítő, így mielőtt végképp kimerülne a volán mögött, úgy dönt eltölt egy éjszakát valami motelban, aztán másnap már meg is lepi kedvesét - egy valagnyi pénzzel, ami kihúzza őt/őket a szarból. Itt a hiba. Mary miközben utolsó óráit tölti élve-lélegezve, Bates kedves vendégszeretetét élvezve, még csak nem is sejti, hogy hamarosan egy hatalmas penge várja őt kilépve a zuhany alól. Jéghideg és sebészien pontos. De valakinek előbb-utóbb baromira kell majd az a negyvenezer, valakinek pedig a lány...avagy mindkettő.
Bloch expozíciója maga a csendes őrületbe mártott terror. Annyira tökéletes ritmusérzékkel és finomsággal vezeti fel a cselekményt, hogy kellemesen-lágyan beolvadunk a karakterek életvitelébe. Kényelmes karakterjellemzés, a sztori kellően érdekes ahhoz, hogy a figyelmünk ne lankadjon. Norman Bates körül van valami nyugtalanító, főleg, hogy természetellenes a környezet, amiben évek óta él, de még ez sem zaklatja fel azt a kellemes hangulatú, hömpölygő történetet. És ebben a békés, csordogáló tempóban egyszer csak elered az eső és Bloch a nyakunkba vágja a konyhakést. Akkora hirtelenséggel súlyt le, hogy majd félrenyelünk. A Pszicho legnagyobb erénye a felvezetés: minden egyes csavarját következetesen terjeszti elő, nem húzza, de nem is kapkod, hanem azzal a nagyon kényes arányérzékkel lövi be sebészi pontossággal a dramaturgiába.
Bloch pszichológiai érdeklődése arányosan egybevág a regénnyel: Bates elméjébe olyan egyedi látásmóddal enged bepillantást, amire nincs példa - legalábbis eddig nem találkoztam vele. A gondolatai közt bolyongva tudjuk meg, hogy valójában nem bírja az alkoholt, miért gyötri őt állandó intenzitással a mama, úgy mint egy taknyos kölyköt, és miért nem szabad, hogy kedves legyen a motelba tévedő bájos lánnyal. Az igazi perverziók csak eztán jönnek. A Pszicho végig egy grandiózus fordulatra épít, amit már a regény elején megsejthet az olvasó, de közben bravúrosan szőtt történetvezetésével bőven ad okot kételkedni.
Az olykor rettegésbe fokozódó pillanatok a tűhegyesre csiszolt fináléban sokkolnak igazán. Norman Bates átváltozása talán az egyik legmegdöbbentőbb jelenet - így is sokat mondtam, de annyi biztos, hogy könyv ilyen ügyesen még nem adott át egy pszichikailag történő eltorzulást. A karakterek végső sorsa villámcsapásszerűen törpül el a valódi lényegtől. A Pszicho egy sztoikus szörny, amely csendben, lábujjhegyen járkál az idegeiden, hogy aztán kitépje azokat. Robert Bloch méltán leghíresebb munkája.
