Hans Herbots filmje, belga krimi. Kurvára nincs benne se napfény, se humor, se bármiféle görcsoldó, amely enyhíthetné a hideg, koszos, bűzös, immorális fertőt melyben a The Treatment nyakig mártózik - vagy inkább elmerül. Nem véletlen, hogy bármi kételkedés nélkül ki merem jelenteni: az idei év egyik legmocskosabb, legizgalmasabb bűnügyi mozija. Sötét, kegyetlen, körömszaggató.
Szabályosan nevetséges, ahogy a Big Bad Wolves beledug egy kampót az orrodba és azzal ráncigál majd két órán keresztül, anélkül, hogy halvány fingod lenne arról: minden a szemed előtt játszódik. Ez csak egy bizonyos aspektusa Aharon Keshales és Navot Papushado izraeli krimijének, AMIÉRT jó. Az egész filmvilág gyomrán már alaposan végigrugdosták az "eltűnt gyerekek", "pedofil ártatlanok", és a gyászoló szerepébe belekényszeredett szülők karakterét. Nem újdonság, és nem akarja a két izraeli direktor sem annak beállítani. Ellenben, azzal, hogy gyakran pattanásig feszült filmjüket hibátlan helyzet- és jellemkomikummal töltik meg, egyúttal fel is frissítik a zsánert. Ha lenne szó a fenntartott suspense, a dráma, és a komédia egyesülésére, most használnám.
El is tudom képzelni Tarantino-t saját, kényelmesen berendezett hárommillás otthoni mozitermében, amint halálra röhögi magát ezen a filmen. Naná, hogy ki is jelentette a tavalyi év legjobbjának.
Március van. 2014. Fújdogál a szél, a nap egyre gyakrabban engedi szabadon a sugarait. Ez még csak a harmadik hónap az évben. Nic Pizzolattonak köszönhetően azonban már most meg van az idény legjobb sorozata. Pizzolatto elmondta, hogy az alap séma, a történet kvázi felszíne egy sablon, egy klisé. Rituális gyilkosság, áldozat, okkultizmus és két nyomozó, akik helyszínről helyszínre, nyomról nyomra járva sokat dumálnak a kocsiban. Előre leszögezte, hogy nem fog olyan dolgokat, olyan variánsokat állítani a nézők felé, amikről később aztán hazudnia kell. Viszont cserébe a karakterekkel olyan mélyre fog menni, hogy saját személyiségüknek köszönhetően változtassák meg a motívumok jelentését.
A True Detective első szezonja (nehezebb dolga nem is lehetne majd a következő felvonásnak) a Breaking Bad óta az első konzekvens, alapos, mesterien átgondolt, lebilincselő narratívába bújtatott tévésorozat, amely első percétől az utolsóig megrendíthetetlen és határozott végkimenetelű. Mint mondtam: az év sorozata.
Alonzo Harris egy arrogáns, amorális féreg. Már az első felbukkanása mindent elárul róla. Nem hagy teret, elnyom, még csak véletlenül sem engedi, hogy kibontakozz, hogy a párbeszédben csak akár egyetlen pillanatig ne ő irányítson. Fekete bőrdzseki, nagy arc, nagy fux, nagy duma. A gettóniggerek okosabbik fajtája, aki azért állt a jófiúk kirakatának oldalára (értsd: zsaru), mert ott sokkal könnyebben tudott érvényesülni a jelvény biztonsága mögött. Alonzo egy morális fekete lyuk, egy erkölcsmentes emberi koszfészek, a kakas a szemétdombon. Császár ő a niggerei közt. És mindent meg is tesz azért, hogy ez így maradjon.
A Kiképzés Antoine Fuqua legprofibb rendezése, David Ayer legprecízebben megírt forgatókönyve (se Utolsó műszak, se Nehéz idők nem ér a közelébe, EZ) és a kétezres évek elejének legjobb zsarufilmje.
Paolo Sorrentino a nihil költője. Olyan elképesztő szuggesztivitással képes mesélni a majdnem semmiről, hogy az döbbenetes. Valódi, olasz eleganciába csomagolt filozófia, amely valamilyen érhetetlen módon gondolatfoszlányokat generál az agyadban melyek folyamatosan frissülnek, áramlanak és hullámzanak. Beállítások, gyönyörűen megkomponált képek, mesteri fényképezés, klasszikus olasz zene és természetesen Sorrentino házi színésze, Tony Servillo. Nehéz lenne egy mondatban körül írni, hogy miről szól a The Consequences of Love (akárcsak legújabb műve A Nagy Szépség, amely mellesleg szintén kiváló darab), de megtalálható benne egyfajta olyan művészi attitűd, amely egyértelműen unique szerzői mozivá avanzsálja.
DiCaprio azt nyilatkozta egy interjújában, hogy az élet nem a pénzről szól. Hát neki már biztos nem. Ellenben Jordan Belfort számára az egész tetves élet a pénzről szólt. A hatalomról, a pörgésről, az infantilis hedonizmus hajszolásáról egy olyan élet tükrében, melynek minden kibaszott percét élvezni kell. Vagy a koksztól vagy a puncikban való elmerüléstől, vagy a kettőtől egyszerre egy időben. Ez Jordan Belfort, aki kijelentette, hogy milliomos lesz - nem is kellett rá sokáig várnia.
Mivel Nic Pizzolatto kezdés gyanánt nem is igazán magára a sorozatgyilkosságra fókuszál, így annak háttérben lappangó realizmusa kevésbé sokkoló. Ami a True Detective-et jéghideg, fagyos, barátságtalanul közeli atmoszférájúvá teszi, az elsősorban a tökéletes tempóban adagolt narratíva és főleg Matthew McConaughey. Az öntudatra ébredt színész, aki három év alatt a belét kijátszotta, hogy elfelejtsük neki a kockahasú szépfiú-imidzst, és ami azt illeti én már nem is emlékszem rá.
McConaughey egymagában félelmetesebb ebben az egy órában, mint bármi aminek köze van az áldozattal szemben elkövetett gyilkossághoz.
1963. június 20-án délután öt óra körül elsötétült az ég Maine állam fölött. A teljes napfogyatkozás percei pedig visszavonhatatlanul megváltoztatták két nő életét, akiknek lelkébe úgy fészkelte be magát a sötétség, ahogy a Hold fekete tányérja gördült a Nap elé. A két, látszólag teljesen különálló történet fonalai ezen a délutánon kapaszkodnak össze, s bár egyik sem kifejezetten a horror jegyében íródott, mindkettő tagadhatatlanul Stephen King morbid fantáziájának szüleménye.
Minden hamisítványon van egy apró részlet, egy finoman elrejtett kis törés, melyet az ember szabad szemmel először talán nem is vesz észre. Csak egyszerűen elmerül annak költői, szabad gyönyörűségében, de egy idő után ez az aprócska érdes felület nem hagyja nyugodni. Ez a helyzet Tornatore idei alkotásával is. Finom precizitással megmunkált dramaturgiai műalkotás, melyben páratlan élmény elveszni, de elkerülhetetlen a felismerés lesújtó mivolta, miszerint hamis. (Esetleges SPOILEREK a tovább után).
19 év, basszameg. Daniel (Aden Young, avagy kiderült, hogy Nicolas Winding Refn ikertestvére is a szakmában van) majdnem két évtizedet tölt a halálsoron, várva a kivégzését egy fiatalkorú lány megerőszakolása és meggyilkolása miatt. A fehér szoba magánya, a bűntudat kínkeserves önmarcangolása végül nem emészti fel teljesen, de hiú reményeket nem táplál. Itt fog megdögleni. Csak, hogy tizenkilenc év után (lásd az igazságszolgáltatás gyorsaságát) előkerül egy, az ítéletet negáló bizonyíték, miszerint a sperma nem egyezik az övével és a gyilkosságban sem biztosak. Daniel majd két évtizednyi magány, bezártság, lelki és testi erőszak után visszatér családjához, a külvilágba.
