John du Pont (Steve Carell) egy szörnyeteg. Egy csaló. Egy dúsgazdag, manipulatív, iskolázott, lelkileg eltorzult féreg. Ő lenne az a fiú az általánosban, aki ugyanazokat a menő dolgokat próbálja csinálni, mint az idősebb, TÉNYLEG menő srácok, de tisztelet helyett őt csak kiröhögik. Mindig is egy szürke kis gyámoltalan, csúnyácska patkány lesz mind maga, mind mások, mind anyja szemében, akinek sohasem tudott megfelelni. Az a csúnyácska patkány, akit inkább takarni kell, mint mutogatni.

A Foxcatcher egy felkavaróan szomorú film két olyan emberről, akik végül sohasem tudtak azok lenni, akik akartak.

TeríTÉKEN a trehányság

Trilógiává bővült a Taken, de a rosszfiúk még mindig nem tanulták meg, hogy Bryan Mills nem tipikusan az az ember, akinek a családjával érdemes ujjat húzni. Nehéz felfogásuknak pedig meglesz az ára, amikor a feldühödött Liam Neeson újfent Predator-üzemmódba kapcsolja magát, hogy csapást mérjen az ellenségre.  

Megölték a feleségét. Nem tudja, kik tették. De kideríti.

A Birdman más. Először is totális zsánerváltás Alejandro Gonzalez Inarritunak, aki négy halállal kokettáló, ólomnehéz dráma után áttért valami embert próbáló, tudatos, cinikus, vicces és bizonyos aspektusaiban meta-filmre, amelyet pont belőle soha, de soha nem néztem volna ki. Másodszor, a Birdman valami olyan ösztönös, de emellett ugyanakkor átgondolt, komplex, szatirikus és borzasztóan szomorú darab az öregedés és a létezés kulcskérdéséről, amelyre már nagyon régóta szüksége volt Hollywoodnak. Úgy értem ebben a formában. A retro és a "nagy visszatérések" már semmi újat sem rejtenek magukban, sőt, az elmúlt néhány évben már hozzájuk is szoktunk, de Inarritu filmje végre egy olyan aspektusból mutatja ezt meg, amely levakar magáról mindenféle mázat és alatta a szánalmas, beteg, kiöregedett, lecsupaszított és riasztó valóság van, amely rémisztően őszinte. Michael Keatonnek pedig ezzel kell szembenéznie - nincs könnyű helyzetben.

Az olasz-amerikai Louis Zamperininek (Jack O'Connell meggyőző alakításában) mindössze egyetlen emberre volt szüksége, aki hisz benne. Aki elhitette vele, hogy sokkal többre képes, mint gondolná, hogyha az élet viharfelhői két kézzel szórják rá a villámokat, ő akkor is talpon tud maradni, akkor is képes jobb lenni mindenkinél és felülemelkedni.

Morten Tyldum (a Fejvadászokra gondolom mindenki emlékszik) filmje arról mesél rendkívül ambiciózus és érzékletes keretek között, hogy mivel jár eltérni az átlagtól. Hogyha az ember többel van megáldva, mint a szimpla hétköznapi egyének, akkor azt nem szégyellni, megvetni kell, hanem kihasználni és büszkén vállalni. A bedeszkázott elméjű gondolkodás a kicsinyes, irigy és erőszakos embereknek való, akik életük végén úgy halnak meg, hogy semmit sem tettek a világért. Nincs ezzel semmi baj, kivéve akkor, ha sokkal többre vagy hivatott.

Alan Turing azzá az emberré vált, akivé válnia kellett. Az ő hányattatott, valódi elismertség nélküli élettörténetét mutatja be Tyldum a II. világháború színfalai mögött, egy angol falucska kis termében, ahol megépíti a gépet, amely képes feltörni az Enigmát.

Volt egy pillanat, amikor az volt az érzésem, hogy Antoine Fuqua saját magából csinál hülyét. Denzel még hatvan évesen is (isten éltesse, mert tényleg ma van a szülinapja) baszott keményen pislog és fúróval, szögbelövővel, meg dugóhúzóval nyirbálja az ellent, de Fuquanak még csak olyan mentsége sem lehet, hogy kiöregedett vagy kiégett. Egész egyszerűen a The Equalizer néhány jelenete a Training Day-hez képest (mert máshoz igazából nem nagyon mérhetjük) egy elbaszott nagy röhej a cselekményével együtt, ami egy papírfecnin elfér, mégis több, mint két órás filmet csináltak belőle.

De persze nem haragudhatok, mert Hollywood ki van fogyva az akciófilmekből.

Talán az egyre erősödő szentimentalizmusom okolható azért, hogy Philip Noyce enyhén szirupos sci-fidrámája nálam sikeresen betalált. Az Emlékek őre az a fajta mozi, amelyet még a kommersz, szórakoztató hollywoodi film is képes elviselni minden infantilis vonása ellenére.

Ed Harley (Lance Henriksen) boldogan él kisfiával valami isten háta mögötti kisváros napsütötte, szikár idilljében. Kisboltja van, halálédi sráca, meg a Cigány névre lábhoz szökkenő kutyája. Amikor a nagypofájú városi kölykök két krosszmotorral behajtanak az életükbe, természetesen minden elcsesződik. A kölyök meghal, Edhárliban pedig harmónikaszóra elkezd fortyogni a düh, akár egy ősrégi westernfilmben. Több se kell neki ahhoz, hogy felkeresse az ingovány mélyén rothadó öregasszonyt és megkérje rá, hogy élessze fel a bosszú "tök-fejű" démonját, hogy elégtételt vegyen a felelőtlen csürhén.

Halálos koncert – avagy a szegény ember Fülkéje

Tom Selznick (Elijah Wood) korunk egyik legnagyobb zongoristája. Vagy korunk egyik legnagyobb balfékje? Az emberek mindenestre még nem felejtették el azt az ominózus baklövést, amikor Tom 5 évvel ezelőtti, utolsó előadásán úgy belesült halott mestere eljátszhatatlannak tartott darabjába, hogy azóta se lépett fel a nyilvánosság előtt. Most azonban készen áll, hogy visszatérjen, és újra megcsillantsa ragyogó tehetségét. A baj csak az, hogy nem a lámpaláz a legnagyobb ellensége a zsúfolásig telt színházban, hanem egy őrült gyilkos (John Cusack), aki egy sötét zugban megbújva, mesterlövészpuskája távcsövén keresztül figyeli, és azzal fenyegeti, hogy megöli őt és a feleségét, ha akár csak egyetlen hangot is téveszt…

Eleve röhejes, hogy az amerikai remake második részének feldolgozását odaadták Hideo Nakata mancsaiba, aki az eredeti japán Ringu-t dirigálta. Nem is igazán tudott mit kezdeni azzal, hogy saját magát kellett reprodukálnia - nem beszélve arról, hogy Gore Verbinski az első résszel úgy odapirított neki, hogy túl sok sansza amúgy sem volt. Az eredmény nem túl meglepő.