Az olasz-amerikai Louis Zamperininek (Jack O'Connell meggyőző alakításában) mindössze egyetlen emberre volt szüksége, aki hisz benne. Aki elhitette vele, hogy sokkal többre képes, mint gondolná, hogyha az élet viharfelhői két kézzel szórják rá a villámokat, ő akkor is talpon tud maradni, akkor is képes jobb lenni mindenkinél és felülemelkedni.
Angelina Jolienak ez nem volt elég. Jolie csak szerette volna, ha mindazok az emberek, akik segítettek neki tető alá hozni a 2011-ben gigantikusat bukó (mind kritikai, anyagi és szakmai szempontból) A vér és méz földjént, szóval hogy az ő hitük elég lesz hozzá, hogy rendezőként való bemutatkozása taroljon. Mivel nem így történt, második nekifutásra már több és jóval nevesebb embereket gyűjtött maga köré: például a Coen-testvéreket, akik a forgatókönyvön dolgoztak többedmagukkal, vagy egy olyan felemelkedőben lévő brit tehetséget, mint Jack O'Connell (Starred Up kötelező, just sayin'). Ennyi "hívő" emberrel maga körül, azért már Hollywoodnak is illik valamit adnia cserébe.
És láss csodát, az Unbroken valóban nem egy rossz film. Bár, hogy ebben meghatározó szerepe van egyrészt a tesók munkájának, másrészt pedig O'Connell pazar játékának az elvitathatatlan tény. Talán ezért veszik el Jolie rendezői ambíciója, egyénisége, stílusa (már ha egyáltalán van neki ilyen, mint filmrendező), mert az agyontoldozott-foldozott forgatókönyv pontosan azt a hatást kelti, miszerint addig gyűrték ennek az olasz-amerikai fickónak a háborús, megtörtént eseményeket magába foglaló kálváriáját, amíg úgy nem érezték, hogy ez már bizonyára elég lesz egy Oscarhoz.
20 évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy a rendezőnő szellemi tanítómestere, hivatkozási alapja ("hatottak rá") egyértelműen Spielberg. Ma azt mondanám, hogy oldschool módon mintha visszanyúlna, megidézné azokat a háborús dráma toposzokat, amelyekből Spielberg bácsi olyan klasszikus, örök érvényű mozikat alkotott, mint a Schidler listája, vagy a Ryan közlegény megmentése. A probléma pusztán annyi, hogy már nagyon rég kiment a divatból az a történetmesélési mód, hogy addig mutatjuk valakinek a szenvedés, kínzás kálváriáját, amíg már gyakorlatilag teljesen mindegy milyen happy endbe kulminálódik a befejezés, mert annak muszáj megkönnyebbülést okoznia a nézőnek. Az, hogy ez mára gyakorlatilag teljesen kikopott a háborús filmekből, egyáltalán nem meglepő. Egész egyszerűen, már nincs akkora hatása.
Az Unbroken egy lenyűgöző, epikus, nagyívű és emlékezetes dráma lehetett volna, amelyben csak úgy bugyog az életigenlés, a motiváció, a háttérben megbúvó egyetemes mondanivaló. Egy igazi, lelket és szívet egyszerre facsaró mozi, mely újra és újra megmutatja, hogy az ember mire képes, ha hisznek benne és ezáltal ő hisz önmagában. Jack O'Connell próbál is megtenni mindent ennek érdekében, de egyrészt még nincs annyira kiforrott karizmája, hogy egymaga elhúzzon egy majd két és fél órás monstrumot a vállán, másrészt ez nem az ő sara.
Nem az övé, mert ha szenvedésre kínzás jön, majd még egy kis szenvedés, nagy szenvedés, szerencsében szerencsétlenség, akkor a néző előbb-utóbb megreked. Tűrési szintje a minimumra esik, és csak várja és várja a reménysugárt, hogy lesz majd jobb. Lesz is, csendes happy end, egy kvázi hatástalan csúcspont után, amely sem időzítésben, sem kivitelezésben nem jó és ez érződik. Az arányok elcsúsznak, Jolie több időt szán arra, amelyre kevesebb kéne, és keveset arra, ami igazán megérné (hánykolódás a csónakban vs. fogolytábor, ugye).
Másrészt a címszereplőn kívül nincsenek valódi, hús-vér karakterek a filmben. Mindenki harmadrangú, és mindenki csak asszisztál, ezért sem a kisfiús karimájú szadista Watanabe tábornok (Takamasa Ishihara erősen küszködik a szerepben), sem a bajtársak (Jai Courtney, for real?) nem képesek növelni az együttérzést (kivéve Domhnall Gleesont, aki az egyik legszerethetőbb mellékszereplő a filmben), vagy az emóciót, bármiféle többletet hozzáadni az összképhez.
Így az Unbroken egy nagyon szarul járt katona és olimpikon eszméletlen, emberfeletti kitartásáról mesél a II. Világháborúban úgy, hogy arra már lehessen Oscart adni. Most Jolien és az egész caston a sor, hogy eléggé higgyenek magukban február végén. 6/10
