A Bronx Tale Chazz Palminteri életrajzi filmje. Ugyan De Niro jegyzi rendezőként, de a forgatókönyvírás mellett Palminteri gyerekkorát idézi, és az általa életre keltett olasz maffiózó karaktert az ő saját kérése okán testesíthette meg, ez volt a feltétele mikor De Niro kezébe adta a forgatókönyvet. Végig érezni, hogy Palminteri szíve dobog a jelenetekben, pumpálja az olasz vért, miközben kikerüli a legnagyobb klasszikusokat és mégis fel tud érni hozzájuk. A Bronxi mese ugyanis elkerüli a nyers és kíméletlen fekete gengszter bőrdzseki magára öltését, nem végez ki minden második jelenetben egy spiclit, mérsékeli a vérfröcskölést, és még csak Vito Corleone nyomdokaiban sem keres magának semmi kapaszkodót, hiszen nincs is rá szüksége. De Niro és Palminteri mesél, lassan építkezve bemutatja nekünk Bronx masszív önarcképét, amihez a drámaiság legalapvetőbb motívumait használja és még a néhány sablonos cselekményszál miatt sem éri meg rá haragudni, mert a hangulat, amit tálal, csak kevésszer köszön ránk vissza a vászonról.

Ha humorról van szó, az angolokat egyáltalán nem kell félteni, hiszen értenek ők a nevettetéshez, még ha a módszereik enyhén szólva is sajátosak. Ezt a kijelentést pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a tavalyi év egyik legérdekesebb vígjátéka, a Wild Target, ami mellesleg Az érzelmes bérgyilkos című ’93-ban készült film feldolgozása.

A cím egy tipikus, Jackie Chantől megszokott kungfu-filmet sejtet, és ezt a borító sem cáfolja meg, de aki hagyja magát rászedni, azt könnyen csalódás érheti – hogy negatív, avagy pozitív csalódás, az azonban már egészen más kérdés. Az ugyanis már az első percekben világosan kiderül, hogy nem egy jól bejáratott akciókomédia zajlik szemeink előtt, hanem egy komoly történettel, jellemekkel és mondanivalóval rendelkező dráma.

Woody Allen filmjei nem a hidegháborúról, nem egymás ellen küzdő mamlasz robotokról, nem kék cgi-macskákról, de még csak nem is aszexuális púderezett vérszívókról szólnak, hanem a szerelemről, a szexről, depresszióról, érzésekről, amelyek meghatározóan jellemzik az embert, mint lényt, és amely mindig hálás téma egy író-rendezőnek - már ha jól tudja csinálni - és Allen bizony ezek közt, az érzelmi örvények közepette érzi a legjobban otthon magát, ahol hátradől a kényelmes kis bőrfoteljébe és szépen elkezd mesélni. Mi meg hallgatjuk, mert remekül teszi mindezt.

"Az élet egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme nincs."

Ha nagyon röviden kellene összegeznem ezt a filmet, nagyjából annyit mondanék, hogy olyan, mint a Paranormal Activity, csak félelmetes. Néhányan valószínűleg felszisszennének erre a kijelentésre, mivel az említett alkotás a nézők egy igen nagy százalékának gyorsította fel anno a bélműködését, ám az Insidious gondoskodik róla, hogy ezúttal a kézikamerás horrorok ellenzői is megkapják, ami nekik jár, és gyakrabban cseréljék a pelenkát.

A Disney ritkán okoz csalódást, ám legutóbbi hercegnős produkciójuk, a hagyományos technikával készült A hercegnő és a béka mégis csak egy teljesen átlagos mese lett. Disney-ék pedig ezt nem nézhették tétlenül, így visszakanyarodtak a CGI-hez, új koncepciót eszeltek ki, és megalkották az Aranhyaj és a nagy gubancot.

A sztori egy mindenki által ismert Grimm-mesén alapszik, tudjátok, amelyikben a lány a haját dobálja ki a toronyból, hogy fel lehessen mászni hozzá. A hercegnőt egy gonosz öreglány rabolta el, majd zárta a toronyba, aki azóta az anyjának adja ki magát. Hogy miért van szüksége Aranyhajra? Pontosan a haja miatt! A hercegnő aranyszínű fürtjeiben ugyanis különleges varázserő leledzik, melynek segítségével elérhető az örök fiatalság. Hogy a titokra még csak véletlenül se derülhessen fény, a lány egy tapodtat sem mozdulhat a toronyból. Aranyhaj azonban már nagyon kíváncsi a világra, ezért egy Flynn Ryder nevű piti tolvaj segítségével megszökik a fogságból, s útnak indulnak a királyi palota felé.

„Három férfi számára a polgárháború nem a poklot jelentette. Csupán egy kis gyakorlást.”

Sergio Leonét az Isten is westernfilmek készítésére teremtette. A mester pedig ezt már korábban is bebizonyította az Egy maréknyi dollárért, ill. a Pár dollárral többért című zseniális műveivel, ám csak a Dollár-trilógia befejező része lett az, ami a kiforrott, magabiztos rendezésnek hála, elsöprő erejével kíméletlenül utasította maga mögé a műfaj képviselőit, és méltán érdemelte ki a filmtörténet egyik legjelentősebb alkotásának járó pozíciót.

A cselekmény – ahogy már megszokhattuk – a pénz körül forog; ezúttal egy elásott kincs az események fő mozgatórugója. A Csúf ismeri a temető helyét, ahová a zsákokat eltemették, de csak a Jó tudja, hogy melyik sír alá, viszont a Rossznak is a pénzre fáj a foga. Egyikük sincs könnyű helyzetben, hiszen nemcsak egymással kell megküzdeniük, hanem a háborúskodó katonákkal, ill. magával a sivataggal is.

A három címszereplő első ránézésre talán nem sok közös tulajdonsággal bír, ám jobban megismerve őket, be kell látnunk, hogy nem is különböznek ők annyira. A Csúf egy körözött bűnöző, a Rossz egy bérgyilkos, a Jó pedig egy fejvadász, aki időnként összeáll áldozatával, hogy minél több városban begyűjthessék az érte járó vérdíjat. Tulajdonképpen egyetlen dologhoz értenek mindhárman: a lövöldözéshez, és mindössze egyetlen cél lebeg előttük: meggazdagodni.

Ha a vesztesek kasztjába szorultál, akkor az esélyeid a zéróval vetekszenek. A zérónál pedig mindig van lejjebb. Nicholas Winding Refn trilógiája ezt a mélységet igyekszik bemutatni a dán alvilág minden szennyes és mocskos apró szilánkdarabján keresztül, ahol az élet vagy a család mit sem számít, ahol csak egy darab hús vagy, ahol semmit sem érsz, és ezért még tenned is kell. A Pusher első részében ismerhetjük meg Franket és Tonny-t, a második rész utóbbit helyezi előtérbe miután kijött a sittről.

Luke Goss, Vinnie Jones, Tamer Hassan, Val Kilmer, Annalynne McCord és 50 Cent. Ez a felsorolás nekem bőven elég volt arra, hogy egy szórakoztató és akciódús b-film reményében megnézzem a Blood Outot. Nem pont azt kaptam, amire számítottam, de hogy nem unatkoztam alatta, az mindenképp a pozitívumok listájára írandó, csak sajnos azt már nem tudom ilyen magabiztosan kijelenteni, hogy különösebben jól szórakoztam volna.

Ha valaki elbírja viselni ezerháromszáz-negyvenötödjére az egyik legidegesítőbb amerikai romantikus filmes klisét, az "elakarok mondani valamit, de mindig közbejön ez meg az, de igazából jobb, ha nem mondom el, mert úgy nekem is könnyebb és hosszabb lesz tőle a film"-et, akkor cserébe kap néhány hiteles és egészen kellemes, meglepően hangulatos jelenetet Jason Batemantől és egy baromi aranyos neurotikus kisfiútól.