A Bronx Tale Chazz Palminteri életrajzi filmje. Ugyan De Niro jegyzi rendezőként, de a forgatókönyvírás mellett Palminteri gyerekkorát idézi, és az általa életre keltett olasz maffiózó karaktert az ő saját kérése okán testesíthette meg, ez volt a feltétele mikor De Niro kezébe adta a forgatókönyvet. Végig érezni, hogy Palminteri szíve dobog a jelenetekben, pumpálja az olasz vért, miközben kikerüli a legnagyobb klasszikusokat és mégis fel tud érni hozzájuk. A Bronxi mese ugyanis elkerüli a nyers és kíméletlen fekete gengszter bőrdzseki magára öltését, nem végez ki minden második jelenetben egy spiclit, mérsékeli a vérfröcskölést, és még csak Vito Corleone nyomdokaiban sem keres magának semmi kapaszkodót, hiszen nincs is rá szüksége. De Niro és Palminteri mesél, lassan építkezve bemutatja nekünk Bronx masszív önarcképét, amihez a drámaiság legalapvetőbb motívumait használja és még a néhány sablonos cselekményszál miatt sem éri meg rá haragudni, mert a hangulat, amit tálal, csak kevésszer köszön ránk vissza a vászonról.

Calogero olasz kiskölyök, a Bronxi negyed minden sebhelyével és napbarnított temperamentumával felruházva, aki a legmenőbb maffiózókat utánozza a lépcsőkön ülve barátaival, miközben egytől-egyig felnéz ezekre az emberekre. Így amikor Calogero hűségét - az árulás puszta kérdését még csírájában elfojtva - már kilenc évesen bizonyítja Sonnynak (Chazz Palminteri) - a környék legbefolyásosabb fekete zakós "üzletemberének" - akkor jön el az idő, hogy az utolsó csepp véréig keményen dolgozó becsületes apa (Robert De Niro) közölje kisfiával, hogy jót tett egy rossz emberrel. Innen indul a történet, amely gyermeki őszinteséggel narrálja végig a film első felét, majd később a lázadó kamasszá cseperedő fiú kételyeivel kezdi bevonni az addig remek érzékkel két lábra állított dramaturgiát.

A Francis Capra által életre keltett kilenc éves Calogero, naiv gyermeki tudattal teremti meg a sajátos atmoszférát, amely megkülönbözteti az előző évek alatt elkészült klasszikus gengszterfilmektől és olyan kellemes hangulattal ruházza fel De Niro első rendezését, hogy a Bronxi kép vászonra festésével egy hosszú mosoly húzódik a pofaberendezésünkre, amely sokáig le sem akar majd mászni onnan. Calogero felnéz a maffia emberére, de keménykezű apját is mélységesen tiszteli, viszont amikor kisgyerekként egy bár alagsorában isten tudja hány, száz dollárost szedsz össze kockavetéssel, annak az embernek, akit mindenki rettegve tisztel és előre köszön neki az utcán, téged pedig fiaként védelmez, akkor ez az emlék bizony örökre beleég a retinádba, legyen az a valaki bármilyen mocskos és pénzhajhász digó. Az ember ilyet nem felejt el.

Éppen emiatt gyönyörű az, ahogy élére áll a cselekmény és ugyan mindenki pontosan tudja, hogy morálisan melyik oldalhoz kellene sorolni, mégsem válik egyértelművé a döntés. És pont ebben csúcsosodik ki a Bronxi mese, ugyanis a sztereotípiák a két apa-karakterre mindvégig állnak és mégsem kell, hogy döntsünk közöttük, végül nem áll oda semelyikük mögé a film, vagy pont, hogy mindkettejük válla mögött ott van.

A film első fele szinte tökéletes, a bevezető képsorok ott helyben fröcskölik magukból a jellegzetességet, az utca árasztja magából Bronx családias hangulatát, a Yankees drukkerek, a baseballozó utcagyerekek bensőséges viszonyba lépnek a nézővel és minden idegen érzést kipucolnak belőle - már aki hagyja mindezt. A cselekmény második félidejében érezzük, hogy kicsit más felé vették az irányt, ugyanakkor még mindig ott van benne az a vívódás, amelynek az útján már a kezdetben elindult és emiatt futunk bele majd a befejezés zseniális pillanataiba. A cselekmény eltolódik, más értékeket kezd a kezébe kapni, amely talán felesleges és giccsként hat, de zavart nem okoz kiváltképp, hiszen a végén visszatér az útra, amelyen mindvégig haladt. Ez a kis kitérő Lillo Brancatoval pedig a történet velejárója, amely kevésbé erős, mint Francis Capra jelenetei és a film első fele, de mégsem idegenül el a nézőtől. A zárójelenethez érve pedig egy olyan ismerős köszön be - és egyben el - aki eszméletlen jól képes lezárni ezzel a csekély idejű mellékszereppel az egész történetet, és felvezeti a nagy hármas utolsó találkozását és befejező dialógusát.

A színészek profizmusa megkerülhetetlen: De Niro ezúttal a jófiú, az apa, a férj, a tisztes munkásember karakterében szedi ki magából a legtöbbet, ám háttérbe szorul, amikor jön Chazz Palminteri élete nagy szerepében, az utolsó képkockáig tündököl és ezt bizony senki nem képes elvenni tőle. Francis Capra tipikusan besorolható a gyerekszínész szindrómába, hiszen mint itt is, eszméletlen jól játszik fiatalon, majd ahogy telnek az évek szépen visszaszorul a tévésorozatok közé. Az ő nagy hármasuk teszi emlékezetes gengszterfilmmé Bronx krónikáját, amely kilóg a nagy elődök közül - Nagymenők, Volt egyszer egy Amerika etc.

De Niro eddigi munkássága során két filmet rendezett és valószínűleg nem is tervezi, hogy behuppan a kamera mögé mostanában, viszont az első próbálkozása remekül vitte haza a hangulatos gengszterfilm díját, elmesélte egy kollégája történetét, és bizony talán nem kifejezetten grandiózust, de kétségtelenül klasszikust alkotott. Néhányak szemében biztosan. 8/10