Mindenkinek vannak olyan emlékei gyermekkorából, amikor nincsenek felesleges gondolatok az emberben, nyár van, a fák lombjain könyöklő nap szinte kitessékel a szabadba, a barátokkal való hülyülés és folyamatos csínytevések hajszolása az egyedüli és kötelező program, a szülői szigor és intelmek kikerülése mellett természetesen. Amikor minden szál cigi felhőtlenül jó, amikor egy roncstelepen dögleni és dumálni a legtisztább érzés a világon, amikor a veszély csak egyszerű játékszer, adrenalinfokozó kalandtúra semmi egyéb. A jövő nincs fenyegetően közel, a családi konfliktusok és az élet okozta hullámvölgyek könnyedebben elviselhetőek, ha őszinte társak vannak mellettünk. Stephen King A test című novellájából készült film erről az állapotról szól. Ugyan főcselekményül szolgál egy halott fiú tetemének felkutatása, de a hangsúly, a letisztult mondanivaló az odáig tartó kalandos úton és a csupasz, kendőzetlen gyermekbarátság bemutatásán van. A horroristen Stephen King tollából pedig mindez gyönyörű.

Mikor az első hírmorzsák szárnya kaptak a The Warddal kapcsolatban, horrorrajongók millióinak szemében csillant fel a remény sugara, hogy John Carpenter a sokévnyi hallgatás után végre újra egy szórakoztató filmmel állhat a közönség elé. Nos, talán túl nagyok voltak az elvárások…

A helyszín a Chamberlain Pszichiátriai intézet, ahol már az első éjszaka különös dolgokra lesz figyelmes Kristen (Amber Heard), a legújabb páciens. Elég merész dolog, és nem is túl kifizetődő egy diliházban azt állítani, hogy szellemek járnak a folyosókon, az orvos ugyanis időnként sokkterápiával honorálja az efféle kijelentéseket. Amikor azonban az intézetben lakó lányok nyomtalanul tünedezni kezdenek, Kristen elhatározza, hogy megszökik – bármi áron. A kérdés azonban végig ott lappang a háttérben: vajon ő őrült meg, vagy az épületet tényleg megszállta a gonosz?

A spanyol alkoholista zsarumatador, aki tahónak született és kész. Tipikusan az a film, ami elmesélve a kocsmában, az ötödik sörön túl, sokkal jobban üt, mint otthon önmagában. De még így is baromi mód szórakoztató és kellően bunkó ahhoz, hogy minden valamirevaló férfiember egy jót röhögjön miközben legurít néhány felest és nem zavartatja magát.

Az általam amolyan félistenként tisztelt Oshii Mamoru rendező urat remélem, már senkinek nem kell bemutatnom, de a teljesség kedvéért elmondom, hogy a világhírű Ghost in the Shell anime alkotójáról van szó, aki már az élőszereplős filmek terén is bizonyított, többek közt a 2001-es Avalon – Virtuális csapda című művével. A szakterületétől, vagyis a futurisztikus-fightolós témától szerencsére az Assault Girlsben sem távolodott el, amire mellesleg teljesen véletlenül bukkantam rá, mialatt céltalanul böngészgettem, és igencsak nagyot néztem, amikor az első percekben tudatosult bennem, hogy hoppá, én most egy Oshii-filmet nézek, és a képernyő túloldalán elterülő táj a továbbfejlesztett Avalon egyik helyszíne.

Köztudott, hogy az agyunk kapacitásának 20 százalékát használjuk csupán. Nos a Limitlessben illegál piacra kerülő NZT nevezetű gyógyszer a további 80 százalékhoz, és az összes emlékünkhöz nyújt hozzáférést. A Bradley Cooper által alakított Eddie pedig teljesen rákap a szerre, ami 180 fokban fordítja el tengelye körül az életét, és még csak nem is azzal az olcsó gyönyörrel, mint amit a gagyi konvertált 3D nyújt a nézőnek. Abszolút túllép a hátarain, remekül prezentálva az intelligencia ugrásszerű növekedésével a népszerűségét, a pénz megszerzésének módját, és a drog okozta kábult, intelligens örömöt, amely az ujja köré csavarja. A Csúcshatás gyökerei ugyan csak 10 centivel a beton alatt helyezkednek el, a mélysége inkább az uszodában megszokott kismedencéé, de rendelkezik mindazzal, amit Hollywood az utóbbi években csak nagyon kínkeservesen nyögdécselve tudott kipréselni magából: ötlettel. Ami ugye nem minden, de egy kevés hozzáértéssel, összpontosítással egy kifejezetten szórakoztató, kellemesen kreatív szellemi végtermék készülhet belőle.

Az a helyzet, hogy nagy újdonságokat én se tudok hozzátenni az eddigi kritikákhoz, ugyanis a Másnaposok 2. tényleg 90%-ban ugyanaz, mint az első rész, ahol a számottevő különbséget mindössze a helyszín jelenti, ami a történet szempontjából viszont egy teljesen jelentéktelen tényező. Ebből tulajdonképpen két dolog következik: a) aki az első felvonásról lemaradt, az is nyugodtan megnézheti, mert mindent érteni fog, b) aki az elsőt látta, az valószínűleg halálra fogja unni magát, mivel ugyanazok a poénok szinte ugyanabban a sorrendben követik egymást.

Valami gyerekkori visszamaradottság lehet nálam, hogy élek-halok a kalózos sztorikért, ezért a Karib-tenger kalózai sorozatot igazi kincsként tartom számon; imádom mindegyik részét. Természetesen az első az etalon, amit nem lehet überelni, így célszerű különválasztani a többitől, és ha így teszünk, akkor az Ismeretlen vizeken tökéletesen beleillik a folytatások sorába. Szerencsére semmivel sem rosszabb, mint a második, ill. a harmadik rész.

Ha végigtekintek D.J. Caruso munkásságán egyáltalán nincs bennem olyan érzés, hogy ő egy csapnivaló direktor volna, inkább az jellemző rá, hogy korrekt iparosmunkákat kovácsol a kis műhelyében, főleg a thriller műfaján belül maradva. Az Igazság helyett-et már-már kultfilmként is felemlegethetnénk, de bevallom derekasan, hogy nekem a nem túl régi Disturbia című feszültséghajhász - néha már-már tinifilmbe áthajló - mozija is eltalálta az ízlésemet és teljességgel működött. Éppen emiatt állok most kérdőjellel a homlokomon értetlenül, eme akció-scifinek megbélyegzett izé előtt, amiből D.J. Caruso kihozta a minimumot. Az I am number four egy abszolút működő filmmé válhatott volna, ha nem megy át súlytalan, nyáltól csöpögő lábszagú tinédzsermasszába, és ha a Heroes példáján okulva, kellő mennyiségű rohanással egybekötött akciójelenettel szolgál a PG-13-as közönségének.

Aki lakott már kollégiumban, az tudja, hogy egy szobatárssal való együttélés sokszor kész horror, de mi van akkor, ha az illető valóban egy őrült? A The Roommate nagyjából ezt meséli el, illetve csak próbálja elmesélni, de elég rossz irányból közelíti meg a témát.

Egy Sarah nevű egyetemista lány a főszereplő, és igen, ő fog egy légtérbe kerülni a kezdetben aranyos, gondoskodó Rebeccával. Egy idő után azonban a szimpátia megszállottsággá válik, és Rebecca mindent igyekszik elkövetni annak érdekében, hogy imádatának tárgya, Sarah közeléből eltávolítsa a szerinte nem teljesen hozzáillő személyeket.

Kezdjük némi szociológiával: a skandináv államokba, kiváltképp Svédországba és Dániába a 60-as, 70-es évek óta folyamatosan érkeztek az akkori Jugoszláviából, Törökországból és még egy csomó országból bevándorlók, egy jobb élet reményében, köztük sok zűrös alak. Ez a film róluk és egy feltörekvő svéd fiúról szól. Már az első képkockánál látszik, hogy ez a film nem a szépségével, vagy a humorával fog elragadni, hanem a Pusher trilógiához hasonlóan a közvetlen erőszakosságával. Nyers beszámoló ez, akár dokumentumfilm is lehetne, de nem az. Remek forgatókönyv, fotókiállításra való képek, kiváló színészi teljesítmények. Megkockáztatom, hogy egyes szereplők most játszottak először filmben, annyira hitelesen alakítják a gengsztert.