Ha végigtekintek D.J. Caruso munkásságán egyáltalán nincs bennem olyan érzés, hogy ő egy csapnivaló direktor volna, inkább az jellemző rá, hogy korrekt iparosmunkákat kovácsol a kis műhelyében, főleg a thriller műfaján belül maradva. Az Igazság helyett-et már-már kultfilmként is felemlegethetnénk, de bevallom derekasan, hogy nekem a nem túl régi Disturbia című feszültséghajhász - néha már-már tinifilmbe áthajló - mozija is eltalálta az ízlésemet és teljességgel működött. Éppen emiatt állok most kérdőjellel a homlokomon értetlenül, eme akció-scifinek megbélyegzett izé előtt, amiből D.J. Caruso kihozta a minimumot. Az I am number four egy abszolút működő filmmé válhatott volna, ha nem megy át súlytalan, nyáltól csöpögő lábszagú tinédzsermasszába, és ha a Heroes példáján okulva, kellő mennyiségű rohanással egybekötött akciójelenettel szolgál a PG-13-as közönségének.
A szkript tartalmaz minden elemet, ami a mai mozitrendekhez mérten sikeres lehet, de ezt valahogy annyira sután, bicegve adagolja felénk, hogy néha az az érzés támad bennünk, hogy egy irdatlanul rossz B-filmre váltottunk jegyet, amit Timothy Olyphant jelenléte igyekszik megcáfolni. Na és persze ide sorolhatnánk nyilvánvalóan az effekteket, de a CGI sok helyütt erőtlen, kilógó giccsáradat, amely több esetben von le az akciók értékéből, mint ad hozzájuk némi pluszt. Kanyarodjunk vissza a történethez: adott egy srác, akinek 6 másik földönkívülivel együtt különleges ereje van, akiket sorra vadásznak le mogoknak becézett bevert orrú, tarkójukon díszes nonfiguratív tetoválással díszelgő lények, akiknek kell valami tőlük a Föld elfoglalása érdekében. Főszereplőnket Johnt, egy védelmező őrzi - illetve értelemszerűen védi - a mogok elől, ezért folyton úton vannak, menekülnek, új személyazonosságot vesznek fel, amikor a következő városba érve John beleszeret 3 másodperc alatt egy totál átlagos csajba. Eddig sem rendelkezett túl sok erénnyel a film, de innentől kezd csak igazán villogni a sablonjaival, és kreatinnal felfújt bicepszként mutogatja a drámát, amelyből még a látszatnyi hitelesség alig pislákoló fénye is hiányzik.
Ami leginkább hiányzik a filmből, az az akciójelenetek. A játékidő első felében szinte alig kapunk valamit ezekből, ugyanis inkább a beilleszkedésre, a romantikára, és a feszültség kiéleződésére próbál hangsúlyt fektetni, elbukó sikerrel. Mert a feszültség fokozására tett minden egyes kísérlet lufiként pukkan ki, annyira nem áll össze komplexé, rossz a dramaturgia struktúrája és ezért képtelen működni. Persze nem is kellene ettől a filmtől efféle magasságokat várni, hiszen egy popcorn moziról beszélünk, amiben a dramaturgia általában nem domborít, de ha más sincs, ami miatt le tudna kötni, akkor hova forduljon a néző. Végig őszintén hazudja, hogy előbb-utóbb kapunk pörgést, agyzsibbasztó akciókat, ám amikor a játékidő háromnegyede lepergett, akkor kínál meg az utolsó jeleneteiben egy hosszúra nyúló akcióorgiával, amit köszönünk szépen elfogadunk, de felmerül bennünk a kérdés: eddig ez hol a fenében volt? Ráadásul a már említett cgi sem szép, olykor erőteljesen a gagyiság határain túlra merészkedik, ezt tetőzi amikor két cgi-lény csap össze a vásznon, ami olyan, mintha valami szürreális videójátékból emelték volna át egy az egyben az adott jelenetet.
A szárnyait bontogató Alex Pettyfernek a Twilightban több babér termett volna, itt éppen hogy csinált valamit, de az sem kifejezetten nevezhető színészetnek. Timothy Olyphant hozza az elvárhatót, de emlékezni rá sem fogunk igazán, bár ez nem az ő képességeit vonja kétségbe, hiszen maga az alkotás az, ami hamar ködbe vész majd. A gyengébbik nemre kellene még kitérnem, de konkrétan ők is ugyanazt hozzák, mint bárki ebben a több, mint 100 percben: sablonos játékot. Najó, Teresa Palmer amikor kisétál a lángcsóvákból, akkor abban volt valami, ami majdnem súrolta a coolság határait - de aztán mégsem.
A Negyedik egy rosszul elkészített popcorn film, ami pusztán olcsó szórakozás vagy még az sem. D.J. Caruso ezúttal messze alulmúlja önmagát, a korrekt iparosmunkát sem sikerül felszínesen sem karcolnia. 4/10
