A Hanna egy elektro zenével dúsított művész-thriller, amely szinte folyamatosan rohanva szimbolista tárgyakkal bombáz, miközben a közepe pont olyan üres, mint egy lyukas szotyihéj. De van benne akció. Méghozzá abszolút minimalistára faragott, feszes struktúrára épített koreográfiával, amely végül kihúzza a filmet a végére bekövetkező kaotikusságba forduló őrülettől, amely nagyon sokat akar mondani, de végül csak odaköp valamit elénk. Szóval, hogy Joe Wright legújabb rendezése jó-e? A franc tudja, de hogy az akciójelenetei veszettül oda vannak rakva a vászonra az ezer százalék.

Múltkor nagyot néztünk, és értetlenül álltunk Zack Snyder agymenésének hűvös, sőt, már-már fagyos fogadtatása előtt. Elképzelni sem tudtuk, mi állhatott a jelenség hátterében, hiszen a Sucker Punch minden olyan elemet tartalmaz, ami egy tökéletes moziélményhez szükséges. Vegyük csak sorra: Szexi csajok – pipa, korszerű CGI – pipa, lehengerlő akciójelenetek – pipa, remek zenék – még egy pipa. De ha minden adva volt egy kiváló szórakozáshoz, akkor mégis mi lehetett az, ami ennyire kicsapta a biztosítékot a nézők egy igen magas százalékánál?

Clive Barker - akiben anno Stephen King a horror jövőjét látta - azon szerencsés regényírók közé tartozik, aki filmmé adaptálhatta saját könyvét. Barker kiélhette az általa megalkotott dark fantasy-ban minden szadomazochista túlfűtött perverzióját, anélkül, hogy bárki is beleszólt volna a dolgába. Egy rideg, lelketlen kín-gyönyör komplexumot alkotott, amelyben a vágyak végletekig menő kiteljesedése dominál, ahol a kínzások és húscafatok az ember arcába tolódnak és szép lassan minden porcikájukat megtöltik félelemmel - vagy éppen undorral. Barker kenobitái sztoikus pszichopata kínzó gépek, akik a horror-fantasy meghatározó ikonjaivá értek, úgy tépnek szét cafatokra, hogy közben a gyönyörről mesélnek, és a poklukról, ahonnét nem lehet büntetlenül megszökni. A kinézetük brutálisan visszataszító, sosem adnak kegyelmet és még száz reflektorral megvilágított sikátorban Mike Tyson sem találkozna velük szívesen. A lehető legrosszabb gonoszt testesítik meg. A baj az, hogy a 94 perces játékidőnek talán ha az ötödét a vásznon töltik, akkor már túloztam. Ugyanis számomra hiányzott az eredettörténetük, a tetteik, ahogyan újra és újra totális kínzásokban részesítik azokat a szerencsétleneket, akik kinyitják a kockát. A hatalmukat és gonoszságukat csupán elképzelni tudjuk - habár ez talán mindennél borzalmasabb (is) lehet - számomra mégis hiányzott az illusztráció.

Kulcsfontosságú jelenettel indul a film: a frissen vásárolt marhacsordáját békésen terelgető Jed Coopert (Clint Eastwood) 9 lovas keríti körbe, majd kötéllel keresztülhurcolják egy tavon, hogy a túlparton felakasszák egy fára. A vád, hogy ellopta a csordát és megölte a tulajdonost. Jednek fogalma sincs, hogy miket hordanak össze, kap egy lehetőséget önmaga tisztázására, ám szerencsétlenségéből kifolyólag a története sántít, képtelen bizonyítani, hogy amit állít az nem hazugság. Lógnia kell. Tökéletesen illusztrálja a film, hogy az igazságszolgáltatás az emberhez méltó tárgyalástól fényévekre áll, az előítéletek által hozott döntések és az öncélú bíráskodás az uralkodó. Az igazság fehér vagy fekete, élet vagy halál. Ezt az alapfelállást igyekszik körüljárni a film, amit Jed sajátos módján kíván bemutatni, miután túléli saját akasztását és felcsípteti a seriff csillagot mellkasára. 9 ember, aki rossz döntést hozott felette: nekik bizony bűnhődniük kell.

A Dreamworks stúdió amely folyamatosan a Pixar mögött igyekszik tartani a tempót, a színvonalat, 2008-ban egy éhes, folyton viccelő pandát gyúrt össze a Kung-Fu-val, hogy ismét moziba csábítsa a fiatal korosztályt és persze a szülőket. A mese ugyan szórakoztatóra sikeredett, ám mint általában ezúttal is hiányzik az a titkos összetevő, amely a Pixar egész estés animációs filmjeit hosszú idő óta a csúcson tartja. Ugyanis hiába van néhány ügyesen papírra vetett karakter, ha nincs lelke a produkciónak.

Miután Liam Neeson Bryan Millsként véresen pusztító bosszúhadjáratot indított lányáért, - aminek a forgatókönyvén többek közt Luc Besson dolgozott - ráadásul szinte hurrikánként tett rendet a folyamatosan elkorcsuló, egyre inkább finomodó akciófilm műfaján belül, onnantól már csak idő kérdése volt, hogy mikor keresik meg egy hasonló szereppel - vagy mikor kérik fel a Taken 2-re - mikor próbálnak eladni egy filmet az ő nevével és a pörgős akcióthrillerre való hivatkozással. Az Ismeretlen férfi mindamellett, hogy a Takennel még csak köszönőviszonyban sincs, - ettől még nem rossz, sőt, - egész aprólékosan építkező, feszült és izgalmas thriller, mindaddig a kb 90 percéig, amíg nem kezd el veszettül bombázni minket a legpofátlanabb klisékkel.

Ki lakik ott keleten? Szexuális zak… Kung Fu Panda! A Dreamworks jóvoltából három évvel ezelőtt szó szerint beverekedte magát a mozikba egy nagy, kövér panda… bocsánat, „A” Nagy, Kövér Panda, akit mellesleg Pónak hívnak, és az apja egy lúd. A nézők pillanatok alatt megkedvelték a mesét, így nem volt kérdéses, hogy lesz-e második rész, aminek éppen most jött el az ideje. Elég ritka jelenség már az is, ha egy folytatás meg tudja közelíteni elődje színvonalát, de olykor-olykor az is előfordul, hogy képes túlszárnyalni azt. Most is ez a helyzet állt elő, és a hájas panda ezúttal is ütött – mindkét értelemben.

Önmagunk a legnagyobb ellenségünk - ez a közhely most akkorát szólt, hogy a jobb fülemre megsüketültem. Nacho Vigalondo első nagyjátékfilmjére viszont abszolút igaz. Amikor mindenáron jobbnak és okosabbnak hisszük magunkat még saját magunknál is, az talán a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk. Hector (Karra Elejalde) ugyanis ezt teszi újra meg újra, amikor az időben visszateleportál csupán 1 órát. Mégis akárhányszor megteszi ezt sorra szüli a hibákat, amiket egyszerűen képtelen kijavítani és csak egyre bonyolultabbá teszi a saját cselekedeteit, ezáltal pedig a múltját, a jelenét, és a jövőjét. Mindez egy ártatlannak tűnő leskelődéssel kezdődik egy abszolúte nem vonzó lány meztelenségét vizslatva egy távcsővel. Ám amikor Hector közelebb merészkedik, egy befáslizott fejű erősen groteszk alak támadja meg és mártja belé papírvágó ollója pengéjét, ami után fejvesztve menekül, míg végül egy tudós(?) időgépének mélyén talál menedékre. Vagy pont, hogy ez lesz a végzete.

Az Alkonyat és a Rémségek cirkusza után most ismét egy újraértelmezett, a klasszikus vonaltól jelentősen eltérő vámpírtörténettel lettünk gazdagabbak, de nem akarok megijeszteni senkit, ezért elárulom, hogy A papban felbukkanó vámpírok egyáltalán nem csillognak a napfényben, de vannak szép hegyes fogaik, és használják is őket.

Jones kritikája:

Az van, hogy megint nem nagyon tudok (és nem is akarok) vitába szállni a neten fellelhető kritikák többségével, ugyanis bármekkora csalódást is jelentett számomra Matthew Vaughn előző képregényfilmje, a Kick-Ass, és bármennyire is gagyinak találom az X-Men trilógiát, a First Class bizony jó lett. Nem nagyon jó, de közel van hozzá.