A Hanna egy elektro zenével dúsított művész-thriller, amely szinte folyamatosan rohanva szimbolista tárgyakkal bombáz, miközben a közepe pont olyan üres, mint egy lyukas szotyihéj. De van benne akció. Méghozzá abszolút minimalistára faragott, feszes struktúrára épített koreográfiával, amely végül kihúzza a filmet a végére bekövetkező kaotikusságba forduló őrülettől, amely nagyon sokat akar mondani, de végül csak odaköp valamit elénk. Szóval, hogy Joe Wright legújabb rendezése jó-e? A franc tudja, de hogy az akciójelenetei veszettül oda vannak rakva a vászonra az ezer százalék.
Hanna a világtól elzárva kezdi minden napját, vadászattal, tanulással, miközben az apja tökéletes gyilkológépet farag belőle. Több nyelven beszél, de amikor a civilizációba keveredik, a pislákoló fénycsőre úgy néz, mint a 80 éves Pista bácsi az iPhonera. Erik Heller (Hanna apja) a "remetelétben" már eleve úgy neveli lányát, hogy az felkészülhessen arra, ha egyszer kitér az erdő fái közül, akkor meg akarják majd ölni. A gyilkolást, a folyamatos éberséget egy olyan rutinszintre emeli, amely a legesélytelenebb pillanatokban is a rendelkezésére áll majd. Ahhoz pedig, hogy szabaddá váljanak mindketten, a CIA egyik főpunciját, Marissa Wieglert (Cate Blanchett) kell megszabadítaniuk az életétől.
Ott kezdődik minden, hogy Saoirse Ronan játékában ugyan látszik az akarás, és a tehetség szikrája, de a karaktere túlságosan rideg és távolságtartó ahhoz, hogy bármiféle érzelmet sikerüljön kifacsarnia a nézőből. Motivációi szinte egyáltalán nincsenek, szorítani pedig nem lehet érte, pláne úgy, hogy villámgyorsan töri el bárki nyakát, vagy lő halomra kiképzett katonákat fél perc leforgása alatt. Ennek tetejébe aztán Wright ezt megspékeli azzal, hogy felborítja a cselekményt egy hippi kirándulással, amely totálisan kizökkenti a filmet addigi verméből és művészieskedő fellángolásokkal próbálja elhitetni, hogy a kislánynak vannak érzései. Persze, hogy vannak. Csak mi ebből nem sokat látunk - vagyis, pontosabban semmit sem érzünk. Amikor viszont Hanna azt teszi, amit már a zsigereiben érez gyermekkorától kezdve, azaz pusztít és kegyetlenül, irgalommentesen legyilkolja az ellent, arra bizony csak hevesen bólogatni lehet.
Wright mondanivalója kissé elcsúszott, az érzelmi manipulációi félresiklottak, de ahogyan az akciójeleneteket megkoreografálta, minimálisra csökkentve a trükkök és effektek számát, ahogyan testet test ellen küld, dinamikus vágásokban pörgeti fel a szívverést a Chemical Brothers eszetlenül ide-oda csapdosó taktusaira, az egyszerűen megemeli az élvezeti faktort és áthidalja az olykor unalomba fulladó cselekményt. Nincsenek óriási robbanások, sem vibráló kamerarángatás, a karakterek nem pusztítanak el egy várost miközben összecsapnak: letisztult, markáns és realista minden mozzanat, maximum töltények hullanak porba, de azt szinte észre sem vesszük ebben a tempóban - Eric Bana Berlini jelenete erre a tökéletes bizonyíték.
Míg a tini zsoldos karaktere inkább egysíkú, addig Bana és Blanchett képes elhitetni velünk, hogy az ő árnyalt múltjuk megalapozza a tetteiket, ami előbb-utóbb tragikus végkimenetelbe siklik. Az már csak mellékes, hogy az olykor Jarmuscht idéző absztrakt helyszínek szolgáltatják ehhez a környezetet: legyen az egy üres játszótér, vagy egy idejét múlt vidámpark. Végül Wright magyarázat-kapszulája íztelenné, már-már keserűvé olvad a néző szájában, ahelyett, hogy a bekövetkező történéseket igazolná. Bele-bele kap mindenbe, de végül a Hannáról faforgácsként hullik le minden mélyen szántó gondolat, és egy távolságtartó realista akció-thriller marad csupán a végére. Ami végeredményként nem is olyan rossz, csak mégis ott az a fránya hiányérzet, hogy ennél sokkal többet is tudott volna. 6/10
