Clive Barker - akiben anno Stephen King a horror jövőjét látta - azon szerencsés regényírók közé tartozik, aki filmmé adaptálhatta saját könyvét. Barker kiélhette az általa megalkotott dark fantasy-ban minden szadomazochista túlfűtött perverzióját, anélkül, hogy bárki is beleszólt volna a dolgába. Egy rideg, lelketlen kín-gyönyör komplexumot alkotott, amelyben a vágyak végletekig menő kiteljesedése dominál, ahol a kínzások és húscafatok az ember arcába tolódnak és szép lassan minden porcikájukat megtöltik félelemmel - vagy éppen undorral. Barker kenobitái sztoikus pszichopata kínzó gépek, akik a horror-fantasy meghatározó ikonjaivá értek, úgy tépnek szét cafatokra, hogy közben a gyönyörről mesélnek, és a poklukról, ahonnét nem lehet büntetlenül megszökni. A kinézetük brutálisan visszataszító, sosem adnak kegyelmet és még száz reflektorral megvilágított sikátorban Mike Tyson sem találkozna velük szívesen. A lehető legrosszabb gonoszt testesítik meg. A baj az, hogy a 94 perces játékidőnek talán ha az ötödét a vásznon töltik, akkor már túloztam. Ugyanis számomra hiányzott az eredettörténetük, a tetteik, ahogyan újra és újra totális kínzásokban részesítik azokat a szerencsétleneket, akik kinyitják a kockát. A hatalmukat és gonoszságukat csupán elképzelni tudjuk - habár ez talán mindennél borzalmasabb (is) lehet - számomra mégis hiányzott az illusztráció.

A Hellraiser első órája ugyanis túlzottan unalmas és kimért felvezetés, egy undorítóan elkeseredett szerelmi háromszög története, amelybe az iszonyatosan precíz kidolgozottságú gore visz néha egy kis borzalmat. Larry és Julia már régóta élnek házasságban, és éppen új házba költöznek, ahol nem rég Larry testvére Frank, egy rejtélyes kockát nyitott ki a gyönyör és kín legmagasabb fokának elérése érdekében. Franket viszont utóbbi tépi apró darabokra, amihez aztán egy véletlen baleset folytán utat talál Larry vére, amely elkezdi őt életre kelteni. Julia a múltban bűnös szexuális viszonyban állt Frankkel, így amikor először összetalálkozik a vér és húscafat keverékéből lassan újjászülető testvérrel, akkor az segítségét kéri, hogy minél előbb reinkarnálódhasson - amihez rengeteg vér kell - hogy el tudjon menekülni a kenobiták haragja elől, az ő szürreális világukból ahonnét megszökött. És akkor még Larry lánya, Kristy is képbe kerül.

Az atmoszféra, a kínzások megvalósítása, a félember kinézete egytől egyig vérprofi munka, amely még ma is képes megállni a helyét - az ide-oda röpködő fénycsóvákat leszámítva. A kenobiták és a félember által megteremtett hangulat brutálisan visszataszító, egyenesen frusztráló erővel képes bekúszni a néző bőre alá. Amit aztán Julia (Clare Higgins) pocsék színészi játéka pillanatok alatt tör derékba - habár a fehérre sminkelt arca mögül néha előbújó pillantásai olykor egészen félelmetesek - de összességében inkább rombolja az élményt. Nem úgy, mint a "zombiként" brillírozó Sean Chapman, aki viszont végig zseniálisan aberrált, önző vadállat benyomását kelti.

A Hellraiser kreatív, az összemosódott világok kompozíció találó, de még így is túlontúl evilági, inkább az ember által elkövetett szörnyűségekre alapoz. A felvezetés túl hosszú és néhol vontatott. A megvalósítás viszont a horror zsánerében magasan a legjobb a '87-es évjáratban. Tehát a Hellraiser nem véletlenül verekedte be magát beton biztosan a horror legnagyobb klasszikusai közé. Számomra viszont a közepes fölé lőtte csupán be magát. 6/10