Paul Haggis inkább forgatókönyvírással foglalatoskodott (Millió Dolláros Bébi), mint rendezéssel (Ütközések), ezúttal ismét mindkettőt magára vállalva hozott valami olyan filmet, ami az illúziókban dúskáló Hollywood környezetében is képes a teljes realitás talaján mozogni méghozzá töretlenül. Nem kerget sablonokat és a sztereotípiáktól megtartja a három lépés távolságot, emiatt képes létrehozni azt a fajta vibrálást, amiben a kitörésre vágyó érzelmek esszenciája ötvöződik. Hétköznapi félelemmel és bonyodalommal ruházza fel a karaktereit, bemutatva, hogy semmit sem olyan könnyű megszerezni vagy véghez vinni, mint ahogy a legtöbb filmben látjuk. Nem elég a puszta elkeseredettség, nem elég a tehetetlenség érzése, nem elég az érzelmi mélypont, pedig már-már azt hinnénk, de ezek együttes hatása elér egy szintre, ahol a legnagyobb őrültség szolgáltatja a megoldást.

Érdekes látni, hogyha olyan szellemi hullahoppokra képesek az írók, mint amivel az utolsó 3 epizódban sokkolták az agyunk, akkor miért pocsékolják az évad háromnegyedét totálisan érdektelen esetekre, ahelyett, hogy a karakterábrázolással foglalkoznának behatóbban. Egysíkúan zajlott a szezon, aztán a fináléra felébredtek az írók, hogy végre érdekes cselekményeket körmöljenek, aminek a következménye, hogy reflexszerűen kattint az ember a következő évad letöltés gombjára.



Körül lehet ezt írni frappáns körmondatokban, hogy a karakterek elmélyítése egyszerűen semmilyen irányba sem tartott, megrekedt, kicsit ingott előre meg hátra, de végül semelyik irányba sem tett lépést. Pláne ha a régieket - Foreman, Cameron, Chase - vesszük, akkor láthatjuk, hogy az egykor House bunkóságaira önként reflektáló Foreman, fülét farkát behúzva, hogyan rohan a saját karaktere után, amit szépen lassan teljes mértékben elveszt, mint kurva a szüzességét. Cameron és Chase csak épphogy feltűntek 5 részenként, tesztelve az emlékező képességünket, hogy emlékszünk-e még rájuk. A válasz természetesen igen, csak mi még a változatos, nem kiszámíthatóan cselekvő két emberre emlékszünk, akik mára szinte eltűntek. Csak egy random házaspárrá váltak, akiknek gondjaik vannak. A negyedik évadban még (általam) jó ötletnek vélt régi csapat bent tartása most szinte teljesen átbukott az ellenkező oldalára.

Az új csapat nem igazán tudott túllépni az apatikusságán, kivéve talán az egyetlen valamire való, Huntigtonban-kórban szenvedő, biszexuális 13-at, akinek az összeboronálása Foremannel hol egészen meglepő fordulatokat szült, hol pedig a montázsokban lévő drámát próbálta feldobni, nem egyértelmű sikerrel. Taub, a bunkóság illúziójának látszatát keltő, de belül mégis érző és szeretetre vágyó lénye, az érdeklődés véletlen elszórt morzsáját sem képes felcsipegetni. Nincs vele semmi baja az embernek, csak egyszerűen nem tudunk meg róla olyat, amitől izgalmassá, érdekfeszítővé válna. Bár House egy időben kipécézte célpontnak, amit próbált tűrni, de amikor egy halott mellett kellett bizonyítania a dokinak, hogy remek fallabdázó, na azon ki lehetett röhögni magunkat. Kutner, azaz Kal Penn, olyannyira titokzatos volt, hogy ő inkább fel is adta és öngyilkosságba fojtotta a karakterét, ha már szinte semmit nem tudtunk meg róla azon kívül, hogy a Kalandférgekben egy jó nagyot röhögtünk rajta. (Nem, egyébként más okai voltak.)



House mindenen túlmutató nárcizmusa és cinikus metaforái természetesen továbbra sem hagyták el a tévét, ez az aminek a néha felbukkanó mosolyunkat köszönhettük. Habár nem volt nehéz kiszúrni, hogy a jó adag humor, ami az első évadokban meghatározóan jellemezte a sorozatot, egyszerűen leolvadt róla. Maradt a melodráma, ami viszont intenzíven ütötte fel a fejét alkalomadtán. Pl érdekes volt látni, amikor 13, placebót kapott, és Foreman őrölte magát, aztán a lehetséges jelöltek bevonása után fordult a legutolsóhoz, akitől tanácsot kérne: Househoz.

Valójában House karakterábrázolásában is csak néha ugrott a mutató jellemfejlődést mutatva, emellett ugyanúgy játszotta a maga őrült játékait, az embereket sakkbábuként kezelve. Semmi új a nap alatt. Cuddy-t továbbra is folyamatosan bombázza oltásokkal, a kérdés pedig tényleg már csak az, hogy végre mikor húzzák be egymást az ágyba.

Az esetek teljes végelgyengülésben még az utolsókat rúgják, s bár néha még érezni a kreativitás utolsó sugarait: a szkafander és pillangó részen, a túszejtésen, vagy a homloklebenyi gátlástalanság szindrómán, ami már akkora ziccernek bizonyult, hogy képtelenség lett volna nem kihagyni. Hiszen Housenak nincs ennél kézenfekvőbb beteg, akivel hülyülhetne (vagy akit hülyíthetne), ennek ellenére az írók tökéletesen somfordálnak el mellette.



Aztán a végére hagyták a tripla adag Vikodint, hogy lebegjünk a hamisan generált mámorban. Amber, House hallucinációjaként tudatta velünk, hogy van még ász a pakliban, csak nem nagyon mutogatják. Az utolsó három rész fejest ugrott a mindfuckba, változást generált, méghozzá egészen pezsdítőt, ha azt vesszük, hogy a doktor a saját elméjével vitathatta meg az eseteit miközben ő maga sem volt biztos benne, hogy ésszerű, amit cselekszik. Aztán felfedték a Cuddy ütőkártyájukat, és megfejelték egy olyan fináléval, hogy borult minden: House elvonóra megy. Erre a lépésre lehet előbb kellett volna rászánniuk magukat, a lényeg, hogy megtették. (Ráadásul a dupla, hatodik évadnyitó lazán odaverte az egész ötödik évadot). Viszont ez a finálé - vagy inkább az utolsó 3 epizód - megér egy 8 pontot. Az egész évadot tekintve viszont csak 6/10 jár, és remélem belehúznak az írók.

David O. Russell bármennyire akarta, hogy Micky Wardról szóljon a rendezése, ez a film bizony Dicky Eklundról szólt. Az ő karaktere uralkodott minden képkockán, kiszorítva minden "vetélytársat", aki csak megpróbálta elvenni tőle a vásznat. A Fighter nem olyan, mint Stallone Rockyja vagy akár az Eastwood profizmusából születő Millió dolláros bébi, hanem egy "családi tabló" ahol a boksz csak amolyan hagyaték, amivel kiszabadulhatnak a kisvárosi környezetből.

A Fighter egyik legnagyobb baja, hogy Oscarra gyúrták. Kidolgozták a drámai izmokat, a környezet bemutatását kockahassá edzették, és ezt bizony szinte minden pillanatában érezni lehetett. Nem mondom, hogy ezért vállalhatatlan film volna, mert azzal nagy hülyeséget állítanék, de aki tudja, hogy milyen filmeket vezetnek Oscar bácsi elé, az szemrebbenés és vita nélkül oda sorolná.

A két testvér kezdeti bevonulása abszolút lefekteti azt az alapot, amire aztán a rendező mindent felépíthet és nem kell attól félnie, hogy összeroskad a műve. Micky (Mark Wahlberg) a szerény fiatalabbik testvér szerepében próbálja eltűrni, hogy a bátyját, Dickyt (Christian Bale), dicshimnuszok zengik körbe a hatalmas családból akármerre jár, és a csillapíthatatlan drogfüggőségét pedig mindenki besöpri a szőnyeg alá, mintha nem létezne. Pedig ott van - erre C. Bale, ismét emberfeletti fogyása a példa - de a kisvárosban mindenki hallgat, miközben Dick folyton arról a hatalmas mérkőzésről beszél, amit kiütéssel nyert meg Sugar Ray ellen és hogy ő Lowell büszkesége. Mickyt a család veszi körül minden oldalról, a testvére edzi, az anyja pedig a menedzselési ügyekben intézkedik. A fiatalabbik testvér nagy meccsre készül, amit a pénz, egy nátha, és az a bizonyos "most szállt le a kanapéról" kijelentés húz keresztül, ami aztán csúnya vereségbe torkollik és teljesen felemészti a váltósúlyú bokszolót, ezért a dolgoknak változniuk kell.

Általánosítható tény, hogy néha megesik az egyszeri tévénézővel, hogy keveset vár és többet kap. Az pedig kifejezetten öröm - és talán szerencse - ha magyar produkciótól kapja mindezt. A Casino első része legalább akkora blődségekkel volt tele, mint Puzsér Róbert "szakértése" a Mokkában, de a keddi második rész egész nézhetőre sikeredett. Persze még így sem közelítette meg semelyik rangosabb sorozat szintjét, de tett egy apró lépést, a haladás felé.



Ezúttal néhány karakter bemutatása nem volt annyira felháborítóan irreális szutyok, mint a pilotnál. A kezdő jelenet például egy abszolút erős belépővel hívta fel magára a figyelmet, és habár ez később a zárójelenetre is utalt, mégsem bizonyult annyira ügyes húzásnak, mint ahogy az elején tűnt. A hirtelen haragú csávó karaktere ugyanis enyhén túlspilázta a dolgot a sokszor érthetetlenül agresszív kirohanásaival. A kaszkadőr karaktere amennyire érdekelt - egy bizonyos szinten - és volt benne valami, ebben az epizódban pont akkora közhelyes ökörségeket mondott néha, hogy csak mély sóhajokba fojtottam a reakcióimat. Viszont akadt néhány vigasztaló megmozdulása is.

A két szerencsejátékfüggő testvér és az idős öregúr viszont, meglepetésre nem színházi elismerésre hajtott, így még elfogadható volt a sorsuk alakulása. Csuja Imre végre hozott pár megmosolyogtató beszólást, már vártam tőle, akármekkora szenny, amit írnak, neki kijárt valami normális poén. Xantus Barbarát egyelőre nem tudom hova tenni, alakul a karaktere, néha teljesen a stabilitás látszatát képes kelteni, csak aztán jön valami görcsös színésznek látszani akarás és megbotlik. Kálloy Molnár Péter előhúzta a Beugró képességét és egy korrekt alakítással tűzte képernyőre a karakterét, amitől úgy éreztem, hogy most laza átívelés nélkül is megállhatja a helyét a Casino. Lúzer, elkeseredett apát játszott, aki mielőtt elmenekül a saját életéből beugrik a kaszinóba és megpörgeti a rulett kerék szerencséjét, mivel neki az nincs. Mondjuk kissé úgy tűnt, mintha ezt is csak egy szituációs feladatnak tudta volna be, ettől függetlenül korrektül megoldotta.

A baj még mindig valahol az, hogy a kaszinó-, a játéktermi hangulat egyszerűen hiányzik a légkörből, amit tévés botrányokkal, és gyenge feszültségkeltéssel akarnak helyrebillenteni. Tehát az eredetileg kitűzött témától eltérően akarják megtartani a nézettségük. Ami akár működhet, csak sajnálatos, hogy nem arrafelé tendálnak amerre érdekesebbé, behatóbbá válhatna a sztori. A rulettasztalhoz most több cselekményt fűztek, és még a "juhú" kiáltás sem maradt el, amivel a gép finoman jelzi, hogy kaszáltunk, csak a 8-szor egymás után lepörgött 17-es és mögötte, a kalapja alatt "vicces" megjegyzéseket bekiáltó öregasszonyt kellett volna eltávolítani, hogy ne vegye el tőlünk a színvonalasság halvány reménysugarát.



Voltak nézhető pillanatai, nem kapartam a falat minden második mondatnál, ami mindenképp előrelépés a kezdeti nehézségek után. Rohadtul nem könnyű kitaposni egy olyan utat, amit a gaz és minden kártékony mocsok benőtt már, és talán ezt nem Szurdi Miklós új sorozata fogja megtenni, de van esély rá, hogy elkezdi. 4/10.

Danny Boyle nem csupán egy anatómia leckét rendezett, hanem olyan akarat- és adrenalinbombát zúdított a nyakunkba, ahol a végén csak egy mély levegőt tudunk venni és elismerni, hogy milyen erős és kitartó emberek vannak szerte a világban. Mert aki ekkora szellemi erővel bír, és a lélekjelenléttel gladiátorként küzd, annak semmi sem való jobban, mint maga az élet.

Akár örülhetne a magyar pórnép, hogy végre saját produkció kerül a tévébe szeretett hazánk kezei közül, ha az nem hordozná magán a magyar film- és sorozatgyártás minden rákfenéjét. Szurdi Miklós sorozata ha nem is eredeti, még simán tündökölhetne talpig öltönyben, elegánsan bemutatva az itthoni szerencsejáték barlangok légkörét, az arany Marlborotól füstölgő maffiózókon át, a Casino mogorva vezetőjéig. És bár saját csalódottságomat leplezni nem tudom - és nem is akarom - valahol reménykedtem, hogy egy nézhető sorozatot prezentálnak nekünk az RTL klubon keresztül.



Valójában már a promóban érezni lehetett a gyenge karakterek feltűnését, Voith Ági pár irritálóan fülsértő mondata már ott kicsapta a biztosítékot nálam, de hát reménykedni még lehetett, hogy nem sok szerepet szántak neki. Az alapfelállás úgy hangzik, hogy a Casino tulaja meghal és erre a bizonyos öreglányra, aki a felesége, hagyja a bizniszt, miközben Szabó Győzőnek azaz Stevennek a mostohafiának ígérte. Az özvegy mielőbb meg akar szabadulni a "gyötrelmes" helytől, és Stevenön keresztül el akarja adni, olyan potenciális vevőknek, akik általában feketében járnak és ezt nem gyászból teszik. Persze emellett rengeteg hétköznapibbnak szánt karaktert kapunk, akik közül egyiket sem képesek normálisan bemutatni, így mind csak a felszínt karcolja, és olyannyira lehetetlen megkedvelni őket, mint elhinni, hogy Nicolas Cagenek magától nő újra dús hajkoronája.

Sosem értettem, hogy a magyar színészek java miért hiszi azt, hogy a színészkedés erőltetett természetellenes mozdulatsorokból és röhejesen hangzó beszédstílusból épül fel. A realitás szikrája sem képes megcsillanni, ha a párbeszédek többsége annyira bután hangzik, hogy az ember legszívesebben felpofozná az írót, aki valószínűleg fiatalok körében már vagy 20 éve nem járt. Valószínűsíthetően gondolja miket tesznek a mai fiatalok, vagy legalábbis el tudja képzelni, de hogy a szlengről fogalma sincsen az számomra biztossá vált. És hogy érezhetnénk valamit magunkhoz közel ha az teljességgel abszurd és úgy hat, mintha a Barátok Közt Zsoltját bedobták volna valamelyik pesti játékterembe, hogy elszórja a mocskosnál mocskosabb, "shaftelésből(!)" összeszedett pénzét. Komolyan nem lenne semmi bajom a magyar produkciókkal, ha végre legalább utána néznének, annak amiről forgatni akarnak. Mert, amit a Casinoban látunk, abból csak nagyon kevés szituáció képes megállni a saját lábán és az is csak mankóval.



De, hogy ne csak a rosszat említsem Tűzkő Sándor - aki megszólalásig Csiszár Jenő fless - kaszkadőr karakterében volt valami elrejtett érdekesség, amitől nem utáltam zsigerből. Szabó Győző hiába a legfelkapottabb színészek egyike ma, ha minden mozgóképen, amin szerepel, dettó ugyanazt a karaktert játssza, akkor képtelen érdekessé válni a szememben. Csuja Imre feltűnése okozhatott volna némi átmeneti megoldást az üzemzavarban, de hát ha valakire teljesen semmitmondó, dögunalmas karaktert írnak, akkor ott nincs mit tenni. Xantus Barbara sem vált volna teljesen hiteltelenné, ha a párbeszédein megcsillant volna az értelem halvány jele. Még a vén játékfüggő karaktere nyújtott némi vigaszt, ami passzolt a környezetbe, kár, hogy a korban hozzá hasonlók teljesen elszúrták ezt a hangulatot. Magyar sorozatban követelmény, hogy Lenke nénik és Magdi Anyusok szaladgáljanak a képernyőn jobbra balra, különben nem fogja nézni senki? Komolyan ezt éreztem, amikor feltűntek ezek a karakterek. Az pedig, hogy a "rejtélyes" öregasszony bemondott egy számot, ami aztán kipörgött a ruletten az agyeldobás netovábbja.

Egyébként ennek az egész légkörnek van egy jellegzetes hangulata, amit ha járt már valaki kaszinóban, biztos hogy a szele legalább meglegyintette. Sajnos ezt képtelenek voltak átadni, érzékeltetni, pláne úgy, ha a legsekélyesebb jelenetben a szereplők arcába tolták a kamerát, miközben az mondjuk nézte a tévét. Ezt többször eljátszották és baromira zavart, hogy abszolút akkor csinálták ezt, amikor fikarcnyi jelentősége sem volt. De a pókerpárbaj sem attól lesz az igazi, hogy odaültetik Tóth Ricsit az asztalhoz. A rulettasztalt sokkal jobban ki lehetett volna hegyezni, ehelyett a fiatal hülyegyerek drámáját kaptuk, aki szerint akkor gyógyul meg a testvére, ha nyer, ezért elszórja az összes pénzt. Mondjuk ez még akár meg is történhetne hiszen a szerencsejáték függőktől nem életidegen egy effajta cselekedet. Valahogy azonban mégsem tudtuk átérezni a kálváriájukat.



A főcímről nem ejtettem szót, és habár az talán nem volt tele szégyenérzettel, nem hagyott különösebb nyomot bennem. Nem egy Misfits vagy Rescue me szint az biztos. A végére próbáltak némi cliffhangerrel, átíveléssel operálni, ami hiába akart az oldalunkba fúrni vagy WTF pillanatokat produkálni, inkább csak sutának érződött. Ráadásul ha komolyan gondolják, akkor azt elég nagy copynak érzem. Két rész múlva kiderül miképp teljesít legújabb hazai sorozatunk, aztán majd kiderül, hogy berendelik-e azt a 13 részt. 3/10-et adnék a pilotra, ennek ellenére viszont meg fogom nézni a maradék részeket, mert kíváncsi vagyok, hogyan gondolják a továbbiakat.

Nem kifejezetten rajongok a sok történetet gyúrjunk össze, majd alkossunk belőle filmet projektekért. Rengeteg sztárt hoztak tető alá a Paris, je t'aime példájára, csak ezúttal más a helyszín. Mégis azt mondom, hogy a NY I <3 you egy egész kellemes szórakozás lett a néhány indokolatlan üresjárat mellett is.

Elképzelem, ahogy a rendező a forgatókönyv felett ülve gondolkodik, hogy mi a fenét forgasson ebből a sztoriból. Egy lélekölő drámát, egy pattanásig feszült matthelyzetet, vagy valami börtönpszichot? Majd összecsapja a tenyerét, és azt mondja: mindháromból teszek bele ezt-azt, a játékidő könnyen meglesz, a színészik értik a dolgukat, én meg addig elmegyek kurvázni.


Norton a forgatókönyv elolvasása után.

(Nem, ez nem az a Nelly Furtado szám.) Mi sülhet ki abból, ha Amerika egyik legrejtélyesebb bűncselekményéről készítenek filmet? Hát az, hogy nem kapunk válaszokat. Ez érthető mégis zavaró kissé, de ha mindemellett képtelenek ábrázolni a miért?-eket, ha nem jön át a pszichikai rész akkor bizony nem lesz olyan kényelmes az a fotel. Ettől függetlenül Andrew Jareckinek sikerült belenyúlnia a tutiba, mert a főszerepekre 3 olyan színészt választott, akik elviszik a filmet.

Elkapott valami furcsa, néhol vonzó mégis picit depresszív hangulat, ebben a szép időben, amikor januárt írunk és kint repkednek a plussz 15 fokok (persze te ezt már máskor olvasod). Ezért előkaptam a Summert, hogy a Kristen Bell és Katherine Heigl okozta szellemi és fizikai sérüléseket, amiket rom-komnak nevezett izékben idéznek elő, begyógyítsam picit. Azt kell mondanom, hogy sikerült - mert nem ismeretlenül használtam fel Marc Webb első komolyabb rendezését, aki mellesleg majd szállítja nekünk az új Batmant. Haha, persze. Fogja vissza magát, aki már gépelte, hogy mennyire tájékozatlan vagyok. Szóval a Spideyt.