A Bronx Tale Chazz Palminteri életrajzi filmje. Ugyan De Niro jegyzi rendezőként, de a forgatókönyvírás mellett Palminteri gyerekkorát idézi, és az általa életre keltett olasz maffiózó karaktert az ő saját kérése okán testesíthette meg, ez volt a feltétele mikor De Niro kezébe adta a forgatókönyvet. Végig érezni, hogy Palminteri szíve dobog a jelenetekben, pumpálja az olasz vért, miközben kikerüli a legnagyobb klasszikusokat és mégis fel tud érni hozzájuk. A Bronxi mese ugyanis elkerüli a nyers és kíméletlen fekete gengszter bőrdzseki magára öltését, nem végez ki minden második jelenetben egy spiclit, mérsékeli a vérfröcskölést, és még csak Vito Corleone nyomdokaiban sem keres magának semmi kapaszkodót, hiszen nincs is rá szüksége. De Niro és Palminteri mesél, lassan építkezve bemutatja nekünk Bronx masszív önarcképét, amihez a drámaiság legalapvetőbb motívumait használja és még a néhány sablonos cselekményszál miatt sem éri meg rá haragudni, mert a hangulat, amit tálal, csak kevésszer köszön ránk vissza a vászonról.

A cím egy tipikus, Jackie Chantől megszokott kungfu-filmet sejtet, és ezt a borító sem cáfolja meg, de aki hagyja magát rászedni, azt könnyen csalódás érheti – hogy negatív, avagy pozitív csalódás, az azonban már egészen más kérdés. Az ugyanis már az első percekben világosan kiderül, hogy nem egy jól bejáratott akciókomédia zajlik szemeink előtt, hanem egy komoly történettel, jellemekkel és mondanivalóval rendelkező dráma.

Eltűnt egy lány Seattleben. A nyomokat pedig a folyton szakadó eső igyekszik eltüntetni, tisztára mosni a bűnt, meggyóntatni a lelket. A bűn eredeztethető az atmoszféra mocskos mélységéből. A környéken lévő erdőben találnak egy vértől és esőtől áztatott kardigánt és egy bankkártyát, de a tetemet egyelőre nem lelik. Linden nyomozó utolsó napján egy olyan esetbe botlik bele, amely nem hagyja, hogy csak úgy elváljon a várostól, megszabaduljon az őt ideláncoló gyilkossági ügyektől. Maradnia kell. A helyére érkező srác pedig nem a körültekintő, vizsgálódó zsaruk fajtájának mintaképe, inkább a beépült, drogokat nem elvető cinikus és arrogáns seggfej kaliber - akit pont emiatt kedvelünk majd meg a végére -, ő lesz a távozni készülő nyomozó segítségére. A holttestre egy ellopott kampányautó csomagtartójában akadnak rá méterekkel egy közeli tó felszíne alatt. A látvány vértől mentes, tisztára mosott, lüktető drámai löket, de ami legfontosabb, hogy mindennemű hatásvadász elemtől megszabadulva sokkol.



Az AMC ötödik saját gyártású sorozata, kíméletlenül egyesíti a krimi és a dráma jellegzetes vonásait, folyamatosan a mocsokban turkál, nyomokat szivárogtat, aljas politikai szándékait érvényesíti miközben letörli homlokáról az esőcseppeket. A környezet egy boncterem otthonosságával vár minket, feltűnően rideg, tele van kételyekkel és a sztoikus légkörből kitörésre váró feszültség folyamatos szorítása a nyakunkon lévő verőérig hatol. A kezdőrész több, mint 80 perce megragadja a nézőt és behúzza a cselekménybe: a nyomok alig észrevehetők, a gyilkosság triviális gyanúsítottjai egyről-egyre tisztázzák magukat, az alibik nem beton biztosak, de tényszerűek, a kampányoló politikusok pedig már egyetlen szó után gyanúsak. A dráma oldaláról tökéletes empátiát biztosítanak a szereplők és a készítők: a gyásszal küzdő családtagok miden intenzív jelenetben hitelességtől duzzadva bizonyítják, hogy itt a helyük. A pilotban ugyanakkor a bűnügyi vonulat, a nyomozás az ami nagyobb méreteket ölt, de végül a drámai részek beérik, és remek érzékkel kapcsolódnak egymásba.

A minőségi krimi nem véletlenszerű hiszen dán alapanyagból merítettek (Forbrydelsen) - a remake-ek kora a tévéseket sem kerüli el - viszont a filmeknél bekövetkező általánosítás, hogy sorra baltázzák el és buktatják meg a feldolgozásokat, ennél a tévésorozatnál nem tetten érhető, mert itt a hozzáértő kezek profizmusa megkérdőjelezhetetlen. A kivitelezés gyönyörű, az atmoszféra megragadó, az operatőri munka magasan kiemelkedik, a hangulat pedig elsőosztályú. A cselekménykoordináció lassú és kimért, ugyanakkor az élvezeti értéket mindez felfokozza, hiszen olyan kíváncsiságéhséget teremt, hogy a játékidő úgy repül el, mint a TNT - Titkos üzenet slágere a széllel.



A zenéi aláfestés mindig a legjobbkor kúszik a dramaturgia meghatározó pontjaiba, szinte "észrevétlenül" gyorsítja fel a szívverésünket. A fordulatok, és a gyilkosságban rejlő csavarok pedig, egy olyan egy-évados gyilkosságot vetítenek előre, amin élvezettel járathatjuk majd az agyunk, miközben csurom vizesen állunk Seattle valamelyik komor utcáján és találgatunk, hogy ki ölte meg a fiatal lányt, Rosie Larsent. 8/10

Woody Allen filmjei nem a hidegháborúról, nem egymás ellen küzdő mamlasz robotokról, nem kék cgi-macskákról, de még csak nem is aszexuális púderezett vérszívókról szólnak, hanem a szerelemről, a szexről, depresszióról, érzésekről, amelyek meghatározóan jellemzik az embert, mint lényt, és amely mindig hálás téma egy író-rendezőnek - már ha jól tudja csinálni - és Allen bizony ezek közt, az érzelmi örvények közepette érzi a legjobban otthon magát, ahol hátradől a kényelmes kis bőrfoteljébe és szépen elkezd mesélni. Mi meg hallgatjuk, mert remekül teszi mindezt.

"Az élet egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme nincs."

Ha a vesztesek kasztjába szorultál, akkor az esélyeid a zéróval vetekszenek. A zérónál pedig mindig van lejjebb. Nicholas Winding Refn trilógiája ezt a mélységet igyekszik bemutatni a dán alvilág minden szennyes és mocskos apró szilánkdarabján keresztül, ahol az élet vagy a család mit sem számít, ahol csak egy darab hús vagy, ahol semmit sem érsz, és ezért még tenned is kell. A Pusher első részében ismerhetjük meg Franket és Tonny-t, a második rész utóbbit helyezi előtérbe miután kijött a sittről.

Ha valaki elbírja viselni ezerháromszáz-negyvenötödjére az egyik legidegesítőbb amerikai romantikus filmes klisét, az "elakarok mondani valamit, de mindig közbejön ez meg az, de igazából jobb, ha nem mondom el, mert úgy nekem is könnyebb és hosszabb lesz tőle a film"-et, akkor cserébe kap néhány hiteles és egészen kellemes, meglepően hangulatos jelenetet Jason Batemantől és egy baromi aranyos neurotikus kisfiútól.

George R. R. Martin könyvét feldolgozó sorozat, amit az HBO vett a kezébe, kis nyugalommal eltöltve minden olvasót és fantasy rajongót, hogy bizony a minőségi faktor igen magasan foglal helyet. A sorozat, amelynek a promó-kampánya hazánkban nagyobbra duzzadt, mint a Bölcsek kövére filmek hátsói összeadva, a kérdés viszont adott, hogy mennyire lesz ez elég. Ha a pilot eredetiségét, a kosztümös atmoszférát és a karaktereket veszem alapul, akkor bizony halványan kirajzolódik a jövő, ami jókat sejtet. Viszont ha az itthoni nézőket veszem figyelembe, akkor az első rész csak egy darab csont kevés húscafattal.

A börtön szar hely, egy "monoton rémálom" a hétköznapi ember számára. Charlie Bronsonnak viszont a börtön maga a színpad, a pódium amelyen előad, a bűnözőkből álló publikum pedig üvöltéssel, éljenzéssel ünnepli őt, hiszen híres ember. 30 évet töltött magánzárkában és a legerőszakosabb elítéltként tartják számon, aki soha nem ölt embert. Egyetlen bűne volt mindössze: híres akart lenni.



"Charles Bronson vagyok, Nagy-Britannia legerőszakosabb rabja."

Nicolas Winding Refn (Pusher trilógia) vitte vászonra Michael Peterson alias Bronson élettörténetét, amely brutális, drámai, és a maga őrült és perverz módján művészi. Mike Petersont egyetlen cél hajtotta egész életében, a hírnév. A film elején közli, hogy nem tud énekelni, csapnivalóan színészkedik, egy valamihez viszont emberfeletti módon ért, az pedig nem más, mint a bunyó. Ez igen hamar kiderül, amikor az iskolában kiüti az egyik diákot, majd tanórán megismerteti a pedagógust az öklével, aztán hozzávág egy asztalt. Nem telik bele sok időbe, míg eljut a börtönig, ami neki csak valami hotel, ahol csupán azért szállt meg, hogy aztán felléphessen. Az agresszió neki olyan, mint Bungee Jumping közben a felszökő adrenalin, csak nála nem csillapodik hiába ordítja ki magából, hiába ver össze tucatnyi fegyőrt, folyamatosan termelődik, ő pedig használja. A fizikuma tökéletesen kiépített, elméjében szűnni nem akaró akarat rejtőzik, amely 120-al repeszt és egy pillanatra sem lassít. Bronson kálváriája akármennyire véres, mocsokkal és erőszakkal teli, egyszerűen tiszteletre méltó.

Refn az újabb példája annak, hogy a brutalitás és az erőszak igenis művészi szintre emelhető, a fröcsögő vér nem csak holmi hatásvadász eszközként használható, és a nyers erő olykor vezérelhet egy embert, a számára nemes cél eléréséhez. Persze ezt nem mindenki fogja meglátni a Bronsonban, ahogy az előítéletekkel sem kíván harcolni, mindenki azt láthatja benne, amit szeretne: egy őrülten erőszakos tébolyult vadállatot, vagy esetleg egy szellemileg megtörhetetlen embert, akitől a céljait semmilyen földi erő nem képes elválasztani.

A rendező ezúttal sem hazudtolja meg önmagát, a nyers és alternatív valóságot összemosva teszi emlékezetessé ezt a 90 percet - a karakter már önmagában megragadó - amely ugyan néha elmélázik és belassul, de sohasem fárasztja nézőjét. Groteszk humorral öleli körbe az akciójeleneteket, és néha hirtelen köp az arcunkba egy-egy káromkodást, amitől majd hanyatt esünk az egyik percben, a következőben pedig már mosolygunk. Ugyanakkor, mindezekkel együtt magával hurcol némi elvontságot, a bevett kliséktől öklendezik és ha nem vagy kíváncsi rá, akkor egyszerűen kirugdos az ajtón.

Tom Hardynak valami eszméletlenül mély szintre kellett süllyednie, hogy képes legyen eljátszani ezt a karaktert. Amit bizony tökéletesen megold, olyan játékkal kelti életre az együgyű izomköteget, amely az egyik pillanatban még teljesen kedvelhető, a másikban pedig képes lenne a felismerhetetlenségig verni akárkit. Folyamatos bizonytalanságban képes tartani, nem lehet előre látni, hogy mire készül, viszont minden helyzetben ott az a nyugtalanító érzés, a levegőben szinte szaglik a feszültség, ha Bronson elnémul és csak mered maga elé, vagy a képünkbe.



Még kiemelendő a soundtrack, mely feltölti a jeleneteket, néha szinte már túlcsordulóan lüktet az elménkben, majd szép lassan elhalványul. A Bronson végül sokkoló ridegséggel vonul a színfalak mögé, bennünk hagyva valami zsigerit, művészit, valami ösztönöst, mely sokáig képes emlékezetes maradni, akár így, akár úgy. Megérdemel egy 8/10-et.

Stallone írói vénájának első szárnycsapása volt az olasz bokszoló életének papírra vetése, amely a legjellemzőbb sportdrámai klisékre szép nagy ívből tesz, miközben azért a műfaj fontosabb pontjait magában foglalja, sőt. Precízen építkezve tárja elénk, egy magával elégedetlen 30-as bokszoló életútját, aki már régen letett a nagy lehetőségről, majd mikor az a semmiből besétál hozzá, a meghökkenéstől egyszerűen csak kapkodva elutasítja. A Philadelphiai külvárosi szegénynegyed atmoszférája egyszerűen gyönyörűen nyugodt és csendesen kilátástalan, amibe Rocky Balboa tökéletesen beleillik.



A kamerák mögött helyet foglaló urat, John G. Avildsennek hívják, aki a Rocky V-öt és a Karate kölyköt rendezte a tárgyalt produkció mellett, de felesleges lenne vitákba bonyolódni, a Rocky lett a legtökéletesebb műve, amit annyira tisztára csiszolt, hogy végül kultikus magasságig jutott vele, tehát mindenképpen célba ért. A Rocky legfőképpen dráma, a csóró negyed körképe, igazi odavaló gengszterekkel, tizenéves utcagyerekekkel, csavargókkal és alkoholistákkal, valamint egy megélhetésért bokszoló olasz csődörrel, akit mindenki ismer a környéken.

Rideg utcák, póznák fényében áztatva kúsznak a maguk nyugodt tempójában a képernyőre, s ezáltal szívnak minket magukba. Az olykor tökéletes félhomályban úszó világítás építi fel a film szilárd vázát, amelyet a határozott és gyönyörű operatőri munka biztosít be végérvényesen. Bizony, a Rocky nem csak a húspüföléstől és attól a bizonyos upbeat soundtracktől maradt emlékezetes és ragadt be a poros kultfilmlista címei közé. De mennyire nem. A karakterek stabil, biztos lábon állnak, a jellemük szinte kidomborodik a vászonról, érezni az életük ívét, ami csak a legritkább esetben tart felfelé, és akkor sem sokáig. Pont ezért óriási lehetőség és szerencse ami Rockynak megadatik, persze ő természetes történésként fogadja, legalábbis annak leplezi, miközben ökölbe szorítja a kezét és felkészül élete esélyére - ami valószínűleg az egyetlen. Közhelynek hangzik, és talán részben az is "a lehetőség", de ebben a környezetben - csótányok és legyek között - mégis hiteles mederbe sodródik. A bőrdzsekis, kalapos bunyós kénytelen a kevéssel beérni, próbál beletörődni élete letargikus hömpölygésébe, amit a helyi gengszterfőnöknek végzett verőlegény melóból igyekszik fenntartani. Majd Apollo Creed a jelenlegi világbajnok, kinézi a jó hangzású nevet - reklámfogás reményében - a jelöltek közül, majd közli: " A harmadik menetben kiütöm."

Stallone nem a mély drámázásról híres, egy kibaszott tesztoszteronteremtő akciósztár, épp ezért emelkedik ki alakítása, mert nemes egyszerűséggel jól csinálja. Abszolút megértjük az önmagával szembeni fenntartásait, végig megmarad annak, ami, még akkor is ha kifejezetten gyenge a bokszjelenetekben - ahogy az edző is mondja, csapkod és dülöngél jobbra-balra. Carl Weathers jókora fölénnyel teljesít, amikor bunyóról van szó, hiába csak mellékszereplő és nagyságát is kellőképp érzékelteti. Adrian (Talia Shire) és Rocky romantikázása néha a vontatottság előszobájába merészkedik, néhol túlhúzva a valóban szükséges időintervallumot, de amikor elérünk a végjátékhoz, akkor megértjük miért teszi mindezt.



Miután látjuk a klasszikussá formálódott - már minden lehetséges módon kifigurázott - montázst a felkészülésről, elérkezik a mérkőzés, aminek aztán a végkimenetele a lehető legügyesebben kerüli ki a mindenki által várt befejezést. Profin megírt és vászonra festett ábrázolás. Azzal a tudattal, hogy az igazi győzelemhez szükségtelen nyerni, - az egyedüli kérdés az, hogy mi magunk mivel tesszük egyenlővé a saját győzelmünket. Ettől válik Stallone sportdrámája a 70-es évek egyik alapkövévé, amiből aztán több tucat sportfilm merít a jövőben. Miközben a Rambo inkább mészárlással átitatott mondanivaló, a Rockyban van valami hétköznapi dicsőség, amely az egyszerűségével válik emberivé. 8/10.

A hímsovinizmus és a dohányfüst melegágyában, vörös rúzsoktól csillogó mosolyok közepette létezik egy reklámszakma, amiben Don Draper úgy uralkodik akár egy király. Ez az ő birodalma, ahol emelkedett hangvétellel köszönnek neki a beosztottak, főnöke és  közte pedig csak úgy virágzik az arrogancia és a cinizmus. Gyönyörű felesége minden este otthonukban várja, meleg vacsorával és két aranyos gyermekükkel. Arany élet, vagy csak a fénye aranyló. Valójában a velejéig sáros. Az apró titkok éppúgy Don életéhez tartoznak, mint bárki máséhoz, a különbség csak az, hogy a magabiztos és elegáns mosolya mögött, rendkívül jól leplezi a hűtlenséget, vagy még az annál is régebbi, gyerekkorban szerzett sebhelyeket.

A Mad Men kosztümös dráma, ahol minden jelenetben Lucky Strike parázslik a hamutartóban és a legnívósabb Scotch pihen az irodai asztalokon. Ennél jobb kampány nem is kell e két terméknek. Egy pillanat, megyek és rágyújtok. Oké, akkor folytatom.

A szereplőket tekintve sem lazították meg a nyakkendőjüket a készítők. Jon Hamm, totális magasságokba emeli Draper karakterét, és valahol ott fent magasan, még játszadozik is vele. Neki sem kellett a szomszédba mennie, egy kis színészetért. Az őt körülvevő irigy kollégák sem okoznak csalódást, akármilyen bamba képű némelyik. Minőségi sorozatszínészek, a legválogatottabb arcok ehhez a stílushoz.