Stefan Ruzovitzky filmjében az összes főkarakter saját személyes tragédiája miatt menekül. Mindnyájukat gyötri a múlt, a család, a rosszul megválasztott döntések. Addison és Liza (Eric Bana és Olivia Wilde, aki szebb, mint bármikor) épp egy kaszinó kirablása után tartanak valahová, amikor a hófödte úton, az erdő szélén balesetet szenvednek. A sofőr meghal, az arra haladó járőr pedig szerencsétlenségére holtan végzi, amikor Addison közelről fejbe lövi. Hamarosan nyomukban lesznek a fehérbe burkolózó kisváros többnyire barátságos, ámde határozott zsarujelöltjei. Szét kell válniuk. Menekülniük kell. Csend van. A vihar készülődik. A hópelyhek szállingózni kezdenek, a feszültség leszáll és az erőszak szagát viszi az erdő.

Címként A Bondurant fivérek sokkal találóbb lett volna, mert John Hillcoat és Nick Cave újabb közös szerelemgyereke inkább szól a testvérek életéről, mint a táptalajt szolgáltató szeszcsempészetről. Hillcoat filmjében nincs mélység. Cave ezúttal nem ereszkedik túlzottan alá a téma éjfekete, vértől és szesztől bűzlő bugyraiba, nem kaparja ki a belsejét, inkább a felszínen hozza ki belőle, amit csak tud, de ez alkalommal ez egyáltalán nem baj. Sőt. A Lawless pont ezen tulajdonságából adódóan egy kellemesen vagány film, aminek van töke és ezt újra meg újra be is bizonyítja.

The Cullens: First Class

Van rá egy papír kétszázasom, hogy Stephanie Meyer nem kapott elég péniszt tinédzserkorában, és a csillapíthatatlanul tomboló libidójából fakadó frusztrációk később egy olyan ocsmány és kontrollálhatatlan szörnyeteget keltettek életre, ami immáron ötödszörre szabadult rá az emberiségre. A Twilight-Saga viszont most véget ért, mint a nyári szünet. Elérkezett az, amire mindannyian vártunk: Bella és Edward hőmérséklete egyforma lett, így végre szanaszét kefélhetik egymást. És ez bizony annyira kicseszettül romantikus, hogy gumicsizmát is hozzatok magatokkal, mert térdig fogunk gázolni a nyálban.

Bosszankodom kicsit, mert Rian Johnson legújabb alkotása nem akar rendesen beleférni a szívembe. Joe (Joseph Gordon-Levitt / Bruce Willis) önző, monoton jelene, erőszakos, függő és keserű jövője nem éppen azt a pupillatágító, húsba-maró és mellkast összeroppantó hatást hagyja bennem, mint amire képes volna. Szétkarcolt zsánermix ez gyönyörű ötletekkel, csak túl halk és csendes dobbanásokkal.

Az élők... és a holtak. Időről időre mindnyájan hallunk történeteket...a Másvilágról.

Érdekes és némileg elgondolkodtató, hogy a legjobb, a félelmeinket leginkább felszínre hozó, remek atmoszférikus horrorok azok, amelyek PG-13-as besorolással készülnek. Valószínűsíthetően azért, mert nem apellálnak az öncélú brutalitásra, nincs bennük hektoliterszámra folyó vér, sem az erőszak bármilyen eltúlzott beteges formája. Egyszerűen nem tehetik meg. És éppen ezért, ha hatásosak akarnak lenni, akkor egész más eszközökhöz kell fordulniuk. Mint a hihetetlen expresszív atmoszféra megteremtése, a képzeletet, a tudatalattit megcélzó félelmek kinyilatkoztatása, amely a fantáziánkkal párosodva sokkal mélyebb, elemibb félelmet képesek ébreszteni bennünk, annál, hogy valakit halálra kínoznak. Ha mi magunk képzeljük el mindezt a körülmények, a neszek, a rémisztő dolgok hatására, akkor ahhoz szükségtelen látnunk a borzalom legexplicitebb részleteit. Nos, Alejandro Amenábar horrorja képes erre.

Legújabb rovatunkban elveszett, idejekorán elhunyt, szétnarkózott színésztehetségek különböző filmjeit vesszük górcső alá.

Joseph Ruben filmje egy szomorú családi drámaként indul. Mark (Elijah Wood) kisgyermekként elveszti édesanyját. Édesapja két hetes munkára indul, amelynek időtartamára fiát a testvére családjához költözteti. Ott ismerkedik össze Henry-vel (Macaulay Culkin), a meglehetősen furcsa személyiségű kisfiúval. Kezdetben úgy tűnik remekül kijönnek, elszórakoznak egymással, futkároznak, játszanak a havas tájon, otthon barkácsolt faviskóban nevetgélnek, aztán valami megváltozik. A melankolikus, felszabadító dallamokon sikló cselekmény egyszer csak átcsap egy félelmetes erejű terrorba..

"Isten áldja Amerikát!"

A hazát, ahol túlsúlyos, kövér bunkók falják a gyorséttermi kaját miközben a tévében bámulják valamelyik agyzsibbasztó valóságshowt, ahol a tévésztárrá csúfított tinilányok azért kapnak dührohamot, mert apuci nem Cadillac Escalade-t vett nekik a tizenhatodik születésnapjukra, a helyet, ahol Jerry Springert a háziasszonyok félistenként tisztelik. Azt az országot, ahol a fiatal generáció már minden élményt és ingert képernyőn keresztül kap, ahol, ha nincsen közösségi oldal-profilod tulajdonképpen nem is létezel. Ahol hírnévhez, ismertséghez még csak tehetségre sincs szükség, mert a népbutító média azt megoldja helyetted. Bobcat Goldthwait filmje egyértelműen kinyilvánítja a véleményét, nem köntörfalaz, nem takar vagy finomít azon az állásponton amelyet vall: hulljon a férgese!

"Azért jöttem, hogy halálra igyam magam."

Ben-t (Nicolas Cage) otthagyta a felesége, a fiával együtt. A jól kereső állásából kirúgják, mert egész nap iszik. Ő maga az önpusztítógép. Nem érdekli már semmi, csak inni akar, de gőzerővel. Halálig. Öngyilkosságig. Nem akar megváltozni. Sera (Elisabeth Shue) prostituált. Minden éjjel Vegas lepukkant moteljeiben szégyenítik meg napról napra, az arcára élveznek, tárgynak tekintik. Ráadásul még a nyakába liheg egy erőszakos és idegbajos strici is. Ennek a két embernek, fenntartások nélkül szüksége van egymásra és mindezt ők érzik minden együtt eltöltött közös percükben a legjobban.

Azzal nem lehet megvádolni az alkotókat, hogy hosszas, lassú, aprólékos építkezéssel próbálnának létrehozni egy markáns, hihetően disztópikus jövőképet. A bemutatkozó rész ugyanis kapkod, össze-vissza nyúlkál és turkál dramaturgiai eszközök közt, majd miután kupacba összehányta azokat, olyan állagúvá válik ez a negyven perc, mint a jó két hete romlott tejföl: darabos és keserű.

A biztonság záloga / Safe (2012)

Jason Statham még életében nem várt ennyit egyetlen mozgóképen sem, hogy közelebbről megismertesse az öklét a tetszőleges nemzetiségű anyaszomorítókkal. Nem csoda, hogy acélos idegzet kell hozzá, hogy az ember kivárja, amíg a pofonfa elkezdi hullatni termését. Boaz Yakin író-rendező ugyanis van olyan balga, hogy karaktert építsen egy olyan akciófilmben, ahol senki nem kíváncsi rá. Mert mi a büdös francnak?! A sztori nem több egy átlagos korrupt zsarus, akcentusos oroszos, kung-fuzós ázsiaikat felvonultató Statham-mozinál, ami cseppet sem lenne baj, ha úton-útfélen nem botlanánk közhelyes dramatizálásba, amely a szórakoztatásra termett csihi-puhi kárára válik. Ezt leszámítva a kopaszodás, a borosta és a markáns pofa reklámarca természetesen ismét csak megörvendeztet minket néhány nagyszerű seggreveréssel, pergő tűzharccal és pár frappáns, ámbár nem túl velős egysorossal. A csattanó nem csattan, a harckoreográfia a középszerű iparos kezét dicséri, így hát annyira hatásosan nem lehet vele kikapcsoltatni az ember agytekervényeit, mint mondjuk A Szállítóval, vagy a tavalyi Mestergyilkossal, de a Statham-keménymag ne hagyja ki. 5/10