Bizonyos pontjain csodálom Kathryn Bigelow munkásságát. Egy kibaszott amazon a nő, aki olyan naturális stílussal képes ábrázolni olykor-olykor a férfiasságot, az ösztönösen felszínre bukó erőt, amit jó néhány hímnemű pályatársa megirigyelhetne tőle. Ironikus, hogy pont akkor sikkad el ez a tökös-masszív, vagány attitűd, amikor ebbe a sziklaszilárd, velős és határozott szerepkörbe egy nőt helyez el. Mert a Zero Dark Thirty tulajdonképpen A Bombák földjén halovány újrája egy gyengébbik nemre cserélt főhőssel. Csak egy hosszabb, unalmasabb, monotonabb és harmadannyi feszültséget tartalmazó rémhosszú kiadás.

Ali (Matthias Schoenaerts) egy ösztönlény. Gondolkodásmódja egyszerű, lecsupaszított és nyers. Öt éves kisfiával a nővéréhez megy segítségért, mert jelenleg nincs hol lakniuk. Padlón van, alulról kezdi, mint mindenki más. Először biztonsági őrnek áll egy helyi klubban. A küzdelem és a fizikai harc azonban sosem kopott ki teljesen az életéből, mert egykoron bokszoló volt. Azóta sem ódzkodik a pofonoktól.

Stephanie (Marion Cotillard) kardszárnyú delfinekkel dolgozik, a velük előadott show-nak ő az egyik legfontosabb idomára. Első találkozásuk abban a klubban jön létre, ahol Ali betölti a kidobói állást. Stephanie épp vérző orral fekszik a földön, amikor Ali mindenféle pátosztól és hősiességtől mentesen kimenti a helyzetéből. Nem ez lesz az utolsó alkalom.

Robert Zemeckis (Forrest Gump) sok-sok hosszú év után végre visszatért az élőszereplős, komoly filmek világába és tette ezt rögtön egy komolyabbik fajtából származó drámával. A Flight egy profánul szimpla, egyszerű, három tizedesjegyig kiszámítható, nyílegyenes film. Megbánásról, tagadásról, döntésekről, megváltásról és az alkoholizmusról. És ezekért mind egy-személyben Denzel Washington felel. One man show, ez az ő filmje.

Eldanolt életutak

(8 Oscar-jelölés: Legjobb film, Legjobb férfi főszereplő, Legjobb női mellékszereplő, Legjobb látvány, Legjobb jelmez, Legjobb maszk, Legjobb betétdal, Legjobb hangkeverés)

Victor Hugo 1862-ben megjelent regénye nem csak a 19. század egyik leghíresebb és legmeghatározóbb alkotása, de mai napig örök érvényű, és tagadhatatlanul sikeres remekmű. Ezt bizonyítandó, legalább egy halomnyi színpadi előadást, mozi- és tévéfilmek tömkelegét lehetne felsorolni, melynek alaptörténetét már az utcáról behívott egyszerű ember is fel tudná mondani, némi valós, saját életéből vett asszociáció mellett. A király beszéde rendezője 2012-ben úgy látta, hogy eredetiséggel, gondviseléssel új magasságokba juttatja Valjean, Fantine, Cosette és a többiek történetét, úgy prezentálva mindezt, ahogy eddig még sohasem láthattuk.

Giccs, ami majdnem nincs

Yann Martel Pi élete című nagy sikerű regényének megfilmesítésekor elvárná az ember, hogy Ang Lee minimum egyszer tanácstalan legyen. Ennek oka pedig mi más lenne, mint Damoklész kardja, maga a kikiáltott enigma: A megfilmesíthetetlenség. Hogy ezt miért mondom? Talán, mert valami hasonló tanácstalanság lehetett úrrá jó néhány emberen, miután megnézték az első hivatalos előzetest, mely majdnem szétdurrant a giccstől, és folyt ki a szánkon. Ugyanakkor a helyzet nagyon is csalókának bizonyult.

Minden idők egyik legszebb visszavonulása lett volna Clint Eastwood részéről a 2008-as Gran Torino. Az a film olyan dicsőséggel búcsúztat el egy több évtizedes ikont, amelyre nagyon-nagyon kevés példát lehet találni a színészszakmában. Éppen ezért furcsa, hogy a mogorva rendezőmester pont egy ilyen családias, középszerű produkció kedvéért tért vissza a porondra. És bár akármennyire is sajnálom, hogy az a búcsú nem lett végérvényes, azért a 82 éves legendát mindig öröm újra látni.

Nagyszabású mese. Egy százmillió dolláros szemfényvesztés, amely olyan gyönyörű trükkökkel hadonászik, hogy hajlamos vagyok néhány pillanatában bedőlni neki. De mindig jön egy perc, amely az orromra bök és tudatosítja bennem újra meg újra, hogy a Watchowski-tesók filmje egy monumentális mese és nem több. Ez egy fontos aspektus, egy figyelmeztetés, hogy nem érdemes a filmet afféle életfilozófiaként vagy hatalmas magasságokba szökő évtizedes bölcsességmegfejtésként értelmezni, mert ha így teszünk, azzal saját értelmi intelligenciákat húzzuk le a klotyón. Erre voltaképp maguk a készítők ébresztik rá a nézőt a sok-sok cselekményszál, végtére is pozitív kicsengésű befejezésével.

(Az alábbi cikk Ingorion nevű vendégbloggerünk keze munkáját dicséri, aki két, témájában magasan kiugró tévészériára irányítja a figyelmünket. A meglehetősen terjedelmes írás a tökénél ragadja meg a témát, mélyre ás, bemutat és elemez. Érdemes szemügyre venni. - Gevin)

Manapság a bűnügyi sorozatok címszó alatt a CSI franchise igen népes családját értjük, amelyeknek minősége fordítottan arányos a nézettségükkel. Pedig az új évezred elején elindult két sorozat, amelyek gyökeresen megreformálták az ezen témájú sorozatokról alkotott képet. Természetesen a Shield-ről és a Wire-ről beszélek. Mindkét sorozat 2002-től 2008-ig futott, előbbi az FX nem-fizetős kábeladón (89 részt és 7 évadot élt meg), utóbbi pedig az HBO-n (5 évadon és 60 részen keresztül).

Kurt Sutter egyvalamihez nagyon ért: a dramaturgiai szarkeverés az ő művészete. Az előző évad tulajdonképpen egy belépőjegy volt Charming apokalipszisébe, a morális temetőbe, ahol nem minden sírra jut virág. Kissé naiv és szkeptikus voltam az előző szezon után, de most már teljességgel nyilvánvaló, hogy az elvetemült Sutter bizony ténylegesen arra készül, hogy atomjaira szedje a klubot, felrúgjon minden pozitív töltetű érzelmi kapcsolatot és egy olyan mély szakadék felé vezesse a fekete bőrdzsekis motorosokat, amibe egytől-egyig, sűrű lángok közepette végül mind odaveszhetnek. A showrunner hitvallása most ért csak el csúcspontjára: "Találd ki, hogy a nézők mit gondolnak, mit várnak, és tedd az ellenkezőjét." (Minimális SPOILEREK).

"Végül úgyis minden megoldódik - még, ha rosszul is."

Egy kilenc éves kisgyermek áll a pályaudvaron, édesanyja és édesapja a kezét fogja, miközben ő kérdőn, naivan és értetlenül tapasztja rájuk tekintetét. Választania kell közülük, hogy melyikükkel maradjon, mert elválnak. Lehetetlen döntés, lehetetlen helyzet. Lehetetlen jól dönteni és mégis bármelyik választás jónak bizonyulhat. Maga a szituáció és a döntéskényszerbe szorított utód helyzete az igazán elkeserítő. Mégis: a döntések pályaudvara ez, ahol minden eldől. Nemo Nobody (Jared Leto) életének fordulópontja.