Kurt Sutter egyvalamihez nagyon ért: a dramaturgiai szarkeverés az ő művészete. Az előző évad tulajdonképpen egy belépőjegy volt Charming apokalipszisébe, a morális temetőbe, ahol nem minden sírra jut virág. Kissé naiv és szkeptikus voltam az előző szezon után, de most már teljességgel nyilvánvaló, hogy az elvetemült Sutter bizony ténylegesen arra készül, hogy atomjaira szedje a klubot, felrúgjon minden pozitív töltetű érzelmi kapcsolatot és egy olyan mély szakadék felé vezesse a fekete bőrdzsekis motorosokat, amibe egytől-egyig, sűrű lángok közepette végül mind odaveszhetnek. A showrunner hitvallása most ért csak el csúcspontjára: "Találd ki, hogy a nézők mit gondolnak, mit várnak, és tedd az ellenkezőjét." (Minimális SPOILEREK).
Ez az évad működött. Annak ellenére működött, hogy gyakorlatilag már mindent megléptek, amit csak lehetett, és hogy megdöbbenteni négy ilyen markáns, erőszakban tobzódó és mocsokban gazdag szezon elteltével már szinte képtelenség. Nem is csoda, hogy az ötödik etap formálisan egybegyúrja az előzőeket, hogy végül kinyerjen belőle egy velős, sziklaszilárd és olykor kellemetlen esszenciális masszát.
Jax karakterfejlődése az egész szezonon átível már az első epizódtól kezdve, aminek relevanciája most már teljességgel egyértelmű: Sutter, (Vince Giliganhez hasonlóan, lsd: Breaking Bad) messze nem tervez szép jövőt, a kompániája semelyik tagjának sem. A klub fiatal elnöke a szemünk láttára válik, érzelmes, ambiciózus apából kegyetlen, bosszúszomjas szociopatává. A gyilkolás már nem sérti a bőrét, a manipuláció pedig létfontosságú fegyver abban a banda- és családi háborúban, amelyet az egész szezonon át vív a klub. Senki nem bízik senkiben, mindenki rejteget undorító titkokat és az összes szereplő csak a legjobbra játszik. A leggyönyörűbb az egészben, hogy a konklúzió minden esetben azzal a mondattal csapódik le, hogy: "Azt tettem, ami a klub számára a legjobb." Egyszerűen elképesztően szép, ahogy ennek a mondatnak a szolgálatába állított tettek folyamatosan ütik bele a mind nagyobb és nagyobb szögeket egymás és a közösség koporsójába.
Mint azt az első bekezdés végén említettem, Sutter remekül játssza ki a lapjait. Pontosan azt teszi, amire a közönség nem számít. Ha Clay halálára ácsingózik minden valamirevaló, együttérző rajongó, akkor bent hagyja áskálódni, kavarni, had rohadjon még a klub egy kicsit továbbra is az ő keze által. Ha Juice feje felett ott lebeg egy végzetes ítélet és valakinek pusztulnia kell, akkor naná, hogy az egyik legszimpatikusabb éles-látó testvér vész oda. Ha Tara az egyetlen racionálisan gondolkodó nőszemély az elfajzott ribancok, szajhák és intrikus anyukák kövezte női fronton, persze, hogy rajta kattan végül a bilincs.
De talán már maga a showrunner székében trónoló Otto is érezte, hogy akkora gyomrosokat vitt be négy szezonon át, hogy itt egyetlen esélyeként az marad, ha ezt erőszakosság, abszurditás és morbiditás terén maximális szintre emeli. Ebben a tizenhárom részben ugyanis minden kétséget kizáróan található meg a legtöbb brutális jelenet, a már elképzelhetetlen perverzió, a legsötétebb morális mélypontok. Amelynek deficitje olyan mértékűvé duzzad, hogy azt egyszerű ember nem bírja feldolgozni. De még ezek a pszichopaták sem mindig képesek rá. Ezért nem véletlen, hogy a karakterek arcán már nincs nyoma igazi, szívet kitépő megdöbbenésnek. Nagyon kevés olyan dolog maradt, ami még kiválthatja ezt belőlük. Mert a SoA szinte összes karaktere egy kibaszott roncs. Ha volt is család, ma már nincs, csak kiégett emberalakok köröznek Charming lankáin fekete pisztolyokkal kaszás hátú mellényeikben.
Épp emiatt Sutter több poént használ. Az abszurd helyzeteket kiélezi, a legváratlanabb pillanatokban dob be néhány süvítő egysorost, amely másodpercekre felszabadítja mind szeretett karaktereit, mind a nézőt a kíméletlen nyomás alól. Nem véletlen a kétujjú Chucky lépten-nyomon való felbukkanása, kísérletet téve valami totál idióta megjegyzésre, vagy a két óriási szilikonmellel cameo-zó Walton Goggins agyament "férfikurvája" sem.
A vendégszereplők ezúttal talán jobban célba értek, mint eddig bármikor. Damon Pope (Harold Perrineau) a borotvaéles ésszel megáldott öltönyös gengszter Jax fejlődésében játszott pótolhatatlan szerepet, Jimmy Smits Nero-ja pedig az egész szezon meghatározó érzelmi, morális, és biztonsági pontjaként hozza az egykori könyörtelen, de jó szándékú bandavezért.
Nem, a zárás, az egyórás finálé valóban messze volt attól az energikus, általában sokkoló befejezéstől, amelyet eddig abszolválhattunk a sorozat történelmében, de ez nem csoda. Az egész évad szállít ehhez hasonló pillanatokat csak kissé másféle, kevésbé feltűnő, de annál erőteljesebb megnyilvánulásokban. Jax utolsó, kapálózó reménysugara pedig talán ott vált örökre semmissé, amikor a hőn szeretett asszonyát, ugyanúgy viszik el a rendőrök, ahogy azt vele tették. Én pedig, ahogy elnézem ezt a széthullott, elrohadt családmodellt, egyre inkább kezdem tudomásul venni, hogy ezt az egykoron méltóan szeretetre méltó közösséget, a saját maga által gerjesztett ellentétek, bizalmatlanságok és titkok fogják porig égetni. 8/10