Eldanolt életutak
(8 Oscar-jelölés: Legjobb film, Legjobb férfi főszereplő, Legjobb női mellékszereplő, Legjobb látvány, Legjobb jelmez, Legjobb maszk, Legjobb betétdal, Legjobb hangkeverés)
Victor Hugo 1862-ben megjelent regénye nem csak a 19. század egyik leghíresebb és legmeghatározóbb alkotása, de mai napig örök érvényű, és tagadhatatlanul sikeres remekmű. Ezt bizonyítandó, legalább egy halomnyi színpadi előadást, mozi- és tévéfilmek tömkelegét lehetne felsorolni, melynek alaptörténetét már az utcáról behívott egyszerű ember is fel tudná mondani, némi valós, saját életéből vett asszociáció mellett. A király beszéde rendezője 2012-ben úgy látta, hogy eredetiséggel, gondviseléssel új magasságokba juttatja Valjean, Fantine, Cosette és a többiek történetét, úgy prezentálva mindezt, ahogy eddig még sohasem láthattuk.
Állítása pedig igaznak bizonyult: A sokak által tévesen a francia forradalom idejére datált történet ugyan nem alapjaiban változott meg, hiszen a cselekmény adott, a szereplők nem fognak hanyatt-homlok mást tenni, mint amit Hugo megálmodott, részleteiben annál inkább helyezkedik el kényelmesen a történelmi korban, melyet Hooper szakemberei elsőosztályú munkájukkal hoztak létre, ugyanis konkrétan a hihetőség érdekében mindent megépítettek és megalkottak, amit csak tudtak.
Ez az odafigyelés és törődés a történet szegmenseit kivéve minden kis apró dekoráción, ruhán, helyszínen, daléneklésen átüt, egyszerűen berántja nézőjét a musical abba a világba, melyben életutak törnek darabokra, másoké pedig a semmiből látszik felépülni. A monumentális mű, melyre véleményem szerint akkor is rásütnék, hogy az Oscar kényére és kedvére lett újraadaptálva, ha nem az év végi terminusban lett volna bemutatva, már az előzetesével is elindítja a nézőben azt a forradalmi hevületet és emelkedettséget, mely végigvonul a két és fél órás játékidő teljes egészén. 
A kérdés azonban felvetődik: Bírsz-e a seggeden ülni ennyi ideig, és tudod-e követni a folyamatos éneket anélkül, hogy füled zsongani kezdene? A legnagyobb bátorságpróba biztosan ez lesz a változatos nézőközönségnek. Tom Hooper agyában érezhetően a valamit-valamiért szókapcsolat villogott miközben filmjét pontról pontra gondos odafigyeléssel rendezte, ugyanis a hosszú játékidőért cserébe kiváló alakításokat ígér, a musical kedvelők Mekkáját hozza el, plusz dalt ad Hugh Jackman szájába, és egészen egyedi éneklési stílussal dolgozza fel a temérdek betétet, mely újszerűnek hat a korábbi musicalek körében. Azzal, hogy élőben énekelteti sztárjait, és kevésbé ismert arcait, közelebb hozza a nézőt a zenéhez, a mondanivalóhoz, és segít átélni mindazt az ingert, melynek hatására a mozitermet elhagyva nem igen lesz kedvünk viccelődni, sőt a megszólalás is nehezünkre esik majd. A történet elég vékony, színészei ugyanis azt éneklik meg minden alkalommal, hogy mi történik velük, hogyan érzik magukat az interakciók hatására, nem pedig egy globális és kiforrott történetet tárnak elénk, ezt leginkább az átkötő minimális próza és a felvillanó feliratok hivatottak volna szolgálni. Őszintén, még akkor is furcsán hat a folyamatos énekkel való beszéd, hogyha mindegyik kitűnő előadás, és nem kapunk kiütést általában attól, ha szereplők más alkotásokban véletlenszerűen, olykor ok nélkül dalra fakadnak. Főleg a játékidő végéhez közeledve érezheti úgy a néző, mintha egy-egy dalt csak a rend kedvéért fejeznének be a színészek, utolsó lélegzetükkel még eléneklik gondjukat, bajukat.
Viszont mindezért (már ha nem negatívumként éli meg valaki) kapunk egy csodát, melyben tehetséggel megáldott színészek kiváló orgánumukkal nem csak, hogy az érdeklődést tartják fenn, hanem teszik felejthetetlenné az élményt, melyet A nyomorultak gond nélkül átad nekünk. Hugh Jackman örökös útkeresésének megéneklése, Anne Hathaway brutálisan őszinte vallomásának katarzisa, Russel Crowe öblös oroszlánbőgésre hasonlító mély hangszíne, Amanda Seyfried és Eddie Redmayne tökéletes gerlepárja, Samantha Banks fájóan kilátástalan szerelmi vágyai, a kor forradalmi fellángolásai, a nép hangja, a bordélyházak putrija, és a Thénardier-házaspár gőzös, és erkölcstelen fogadója teszi életszerűvé ezt az emelkedett, és terebélyesnek szánt cselekményt.
Mindezek fényében még felmerülhet a kérdés, hogy volt-e értelme feldolgozni újra Hugo romantikus regénykolosszusát, viszont ha minden rendező ilyen intelligensen és lelkiismeretesen nyúlna egy, már elkészített alapanyaghoz, akkor minőségi filmek között elsikkadna a sok alja, és csak kellemes újraadaptálásokkal lenne kipárnázva emlékezetünk. Azt viszont el kell ismerni, hogy nehéz szülés ez a két és fél órás utazás, brutálisan sok közeli és szuperközeli beállításával néha tolakodónak hat, és éneklési stílusával sem fog mindenki egyetérteni. Aki megérti, hogy a musicalnek mi a létjogosultsága, és sajátossága, valószínűleg nem fog tíz percenként fészkelődni székében, és átadja magát a vászonba csomagolt színpadi előadásnak. 8/10
