The Raid: Redemption (2011)

Nos, a helyzet az, hogy Gareth Evans író-rendező elképesztően ért a feszültségkeltéshez, illetve pontosabban a feszült, suspense-től magasba pörgetett szívritmusszabályzáshoz. A Raid-ben ugyanis ezek a legpengébb, karfamarkolós pillanatok adják az esszenciát, amelyek konkrétan kenterbe verik az amúgy látványos és brutális koreográfiával készült harcsnitteket - legyen az tomboló tűzpárbaj vagy vérmocskos kungfu a szűk folyosókon szablyákkal és egyéb mozdítható tárgyakkal. Evans az első perctől kezdődően pumpálja az adrenalint a néző kitágult pupilláiba, heves izgalmi faktorát pedig csak akkor cseréli némi pihenőre, ha a történettel szeretne behatóbban foglalkozni azon túl, hogy mindenki a másik nyakára menne. A baj az, hogy jóformán előbb ismernénk meg a karaktereket az ütésük stílusáról, mint sem az arcmimikájukról, ezért a dramaturgia birizgálása sem megy mélyebbre a felszínnél. A felszínen pedig a bunyó van, mindenki azért jött, úgyhogy a többit hanyagolni illene, hiszen a harcművészeti produkciók egy afféle mekkájával találkozhatunk a Raid "személyében". Gyors, eszelős, erőszakos, izgalmas és csonttörő az egész oda-meg-vissza baszás, amit ez az indonéz bagázs itt másfél órában leművel. De pont ez a hézag, amikor a szereplőkkel együtt lihegve a néző is kissé kifárad a rengeteg ütéstől és rúgástól, akkor megérzi, hogy már koránt sem oly' szórakoztató és élvezetes ez az egész, mint az első háromnegyed órában. A végére elfárad, de nagyon helyesen nem is húzzák sokáig. 7/10

Amikor a halott menyasszony csonkolt fejére ráakadnak a vízben, majd a fokozódó, gyönyörűen tragikus zenére odagurul a vőlegény elé - ez az a pont, ahol Kim Jee-woon filmje explicit közelségbe kerül a nézővel. A bosszúmotívum egyértelmű kiindulópontja, amelyben az emocionális tartalom összekeveredik a pulzáló haraggal és a gyűlölettel. Bármennyire professzionális, amit a hátralévő, bőséges játékidőben a film nyújtani bír, ezt a pillanatot újra elérni képtelen.

Annie tizennégy éves, fiatal tinédzser. Épp a gimnázium első évét kezdi meg, amikor a neten összeismerkedik egy kedves fiúval. A fiú szintén tizennégy éves, röplabdázik, megértő és együttérző személyiség. A kapcsolatuk egyre bensőségesebbé, plátói fellángolássá alakul, amikor a srác bevall valamit a lánynak. Valójában húsz éves és egyetemista. Annie megdöbben, de végül is elfogadhatónak érzi a korkülönbség a tényét. Csetelnek, telefonálnak egymással, amikor újabb bejelentésre kerül sor. Voltaképp nem is húsz, hanem huszonöt esztendős. Annie nem igazán tudja hova rakni ezt a hazudozást a rengeteg bók, kedveskedés és őszinte érzelmi megnyilvánulás közt. Aztán eljön a nap, amikor személyes találkozóra kerül sor, ekkor derül ki a valódi igazság. A srác már nem srác, hanem középkorú férfi, akinek mosolya mögött valami egészen másfajta vágy húzódik meg, mint azt ez a törékeny lány sejteni véli. Egy eldugott motelszoba homályában megerőszakolja a lányt.

Kapcsolatom az ázsiai filmmel igencsak viharvert (évek óta nem beszélünk), aminek többek közt különböző személyes okai vannak. A Két nővér hosszú idő óta az első olyan produkció, amely méltán és ambícióval telve sarkall eztán arra, hogy többet foglalkozzak az ázsiai filmművészet gyöngyszemeivel. Azon belül is a horrorral, hiszen azt az elvitathatatlan tényt, hogy a japán, koreai és egyéb ázsiai területen foganó rémtörténetek, rémdrámák híresek kreativitásukról, mélyre nyúló morbidságukról és persze utánozhatatlan félelemfaktorukról kár lenne tagadni.

Bő két héttel ezelőtt folytatódott a fokozatosan nagyobbra és nagyobbra duzzadó rajongótáborral rendelkező tévés dráma, amit így az utolsó - kettészelt - évadhoz érkezvén egyre fájdalmasabb nyomon követni. Érzelmileg kimerítő az a fajta perszonális dekonstrukció, amelyet a sorozat egyre masszívabban, egyre mélyrehatóbban közvetít. Íme a hétköznapok kisembere, akit megfertőzött a hatalomvágy.

A tovább után egy kis összegzés arról, hogy a Breaking Bad hol is tart jelenleg, hova is jutott, és hogy merrefelé halad. Tehát spoileres áttekintő következik.

Michael R. Roskam első nagyjátékfilmje a marhatenyésztés keretein belül a hormonmaffia szürke és borús világába nyújt bepillantást. De ténylegesen csak egy gyors és rövid, felszínes körültekintést engedélyez ennek az egész illegális szervezetnek a működéséről. Középpontjában egy sötét, bűnügyi eset kezd kibontakozni, amely szép lassan kezdi megmérgezni a közegében mozgók életét. Jacky Vanmarsenille-t (Matthias Schoenaerts visszafogott, de annál karizmatikusabb, és expresszív alakításában) pedig magához a bűnügyhöz valójában vajmi kevés szál fűzi, mégis veszélybe sodródik. Ekkor indul meg valami nyugtalan, belső mozgolódás a dramaturgiában. Kezdődik a film. A különböző hormonkészítmények oldatának vetületében Jacky múltja, és kíméletlen traumája kristályosodik ki, amely végighullámozva teszi határozott ívűvé a cselekményt. Keserűen őszinte, és érdekfeszítően baljós. Tulajdonképpen a találó körítést, a marhahúst és az abból élő maffiafigurákat kiradírozva kapjuk meg az igazi értéket, amelyet Roskam produkciója képvisel.

Steinbeck 1937-ben eme kisregénnyel hódította meg a közönséget. És miután az utolsó mondat végeztével letesszük a könyvet, kétségtelenné válik, hogy miért. Az Egerek és emberek kisemberek sorstragédiáiba nyújt egyszerre betekintést és átélést a lehető legegyszerűbb elbeszéléssel. S habár talán közhelyesen hangzik, de mégis: tiszta és őszinte. Kvázi száz oldal alatt épít lerombolhatatlan hidat az ember lelkéhez.

George és Lennie két alkalmi vándormunkás, akik egyik tanyáról vándorolnak a másikra, hogy a kemény fizikai munkával megszerzett bérükből valahogy eltengődjenek. Egyik állomásukba nyer az olvasó bepillantást, amelynek aztán olyan végzetes következményei lesznek, amely egyaránt kihat mindkettejük életére.

Lassan 20 perce ülök itt és kortyolgatom a citromkarikákkal megbolondított sörömet, de nem tudom eldönteni, hogy Terry Gilliam szürreális drogkóstolója jó volt-e vagy sem. Annyi bizonyos, hogy a Hunter S. Thompson (a Gonzo újságírás örök érvényű atyja) könyvéből vászonra vitt mű egy olyan szétszórt, kábító és kaotikus mind-trip, amelyet az ember nem sűrűn tapasztal - úgy értem, ha nincs drog a vérében.

Will Munny (Clint Eastwood) egykor rabló és gyilkos volt. Azóta eltelt vagy tíz év. Két gyerekén kívül csak az a töménytelen bűntudat maradt számára, ami mardossa a lelkét. Azt a gonosz, irgalmatlan részeges vadállatot, aki se nőt, se gyermeket nem kímélt a haláltól, már vagy egy évtizede otthagyta valamelyik bűzös viszkisüveg alján. Egyetlen felesége volt az, aki ebből a züllött, mocskos, piás és zord életvitelből ki bírta rángatni, de ő már három éve halott. Will olyan, mint egy ló, akit meglőttek. Azóta is vérzik. Egy nap, amikor a pusztán lévő farmján nyakig disznószarban gázolva próbálja a malacokat terelni, beállít hozzá egy taknyos kölyök. Azt mondja Big Whiskey városában van egy kurva, akinek két fickó szétszabdalta az arcát. És ha ezt a kettőt megölik, ezer dollár üti a markukat. Will arra sem emlékszik már, hogy kell lőni. Elhajtja a fiút, aki azért jött éppen hozzá, mert a bácsikája megemlítette, hogy nála "rosszabb" embert nem talál a gyilkolásra. Vagyis ő a legjobb. Munny tudja, szüksége van arra a pénzre. Felnyergel, felkeresi régi cimboráját és útnak indulnak.

Tragikusan gyönyörű és hasfalszaggatóan szórakoztató, ahogy ez a négy ember lefejti egymásról a "legjobb szülő" udvarias mosolyát. Roman Polanski színdarabból átdolgozott, gyakorlatilag egy helyszínes művében az ember dekonstrukciójának, pontosabban a civilizáltság álcájának alaposan történő lebontásának lehetünk szem- és fültanúi. A Carnage brilliáns dramaturgiával forgatja ki magából ezt a négy embert, akik a kezdeti műanyag bájcsevejtől eljutnak az alpári, lealjasodott bunkók szintjére. Egyet ígérhetek: mindkét fázisban tombol a kínosan-feszengős humor.