"Jobb inkább a tűzben égni, mint ázni a húgyban."

Mickey Rourke félmeztelenül áll a melankolikus félhomályban, bagózik, mögötte az éppen aktuális, farkáról levedlett lotyó hentereg, miközben a tárcájában lévő kopott képet bámulja és kapargatja szivarvastagságú ujjaival, a nőről akit szeretett. A háttérben a tűzijáték zajában a rádióból pofázó senkiházi épp az utca legújabb drogjáról vakerál, hogy milyen bombasztikus, próbáljátok ki. Boldog születésnapot Amerika!

Akciófilm kvintesszencia álá 90-es évek.

A rohanó kisember felülnézetből

Látszik, hogy Ben Stiller komfortosan érzi magát a kamera másik oldalán is, mert minden képkockája tudatos, rendezett és egyenletes. Szóval a Walter Mitty esetében ezzel semmi gond nincs is, ellentétben azzal, hogy mennyire felszínes, inkoherens és fura mozi ez az utazóhátizsákba bugyolált dramedy az önmegvalósításról. A Walter Mitty titkos élete csúcs film lehetett volna - ezzel a mondattal pedig azt hiszem mindent elmondtam.

COMING-OF-AGE, baszki! Az lehet, hogy hálivúd, vagy az egész elcseszett amerikai filmgyártás fossa magából a száraz, ötlettelen, elcsépelt, agyonerőszakolt tucatfilmeket, de a független produkciókban a mai napig ott pislákol valamiféle reménység. Az akciófilmek kihaltak, a horrorok döglődnek, metáznak, a sci-fik csak a látványra mennek, a rom-kom limonádéktól a hányinger kerülgeti az embert. De mindeközben ott egy új generáció, akikről jobbnál jobb filmeket lehet forgatni és a tavalyi év független filmes termése ebben a témában igencsak gyümölcsöző. The Kings of Summer, The Way Way Back és most itt van mind közül a legrealistább, a legvalószerűbb.

Figyelembe véve azt a tényt, hogy Hollywoodban évek óta képtelenek kiizzadni egy önálló, megfilmesítésre érdemes gondolatot nem túl meglepő, hogy a Last Vegas eleinte nagyon úgy nézett ki, mintha a Másnaposok öregkori verzióját akarnák megcsinálni. És ne is nagyon rugaszkodjunk el ettől a tézistől, hiszen voltaképpen majdnem teljesen ez történt. Az egyetlen meglepetés, hogy jól sikerült.

Már az elején elszúrják. 34000 darab rossz csempészett cigarettát szállít nekik egy lengyel tag, aki még csak böfögni sem tud egy szót sem dánul. Baj van, mert amikor ezt megtudja az Eskimo névre hallgató, fülpiszkálót az agyhártyádig pofozó főgengszter, akkor először csak a szülinapján veri meg Torkildet (Søren Pilmark, mint a banda vezére), aztán előáll egy ajánlattal, ami miatt nem öli meg szerencsétlent. El kell hoznia egy táska lóvét. Természetesen három gyermekkori jóbarátja, cimborája és bűntársa egyben segít neki mindennek a kivitelezésében.

Anders Thomas Jensen első nagyjátékfilmje, (még az Ádám almái és a Zöld Hentesek előtt) kiválóan és hamisítatlanul szállítja azt a dán esszenciát, amelyben a humor, a dráma és az erőszak tökéletes komplementereit képezik egymásnak.

Nem tudom van e még egy sorozat, amely képes erre a hullámzásra. Az egész egy ingatag kártyavár, baromi szórakoztató dialógusok és poénok mixe az élet kőkemény érzelmi mélypontjaival. Olyan érzés mintha az egyik pillanatban a hullámvasút tetején üvöltenéd, hogy "enyém az egész világ!" a következőben pedig egy roskadozó ház padlóján mormognád magadban, hogy "bassza meg az egész világ!". Az biztos, hogy a Shameless a jelenlegi dramedyk csúcsa. A legjobbak esszenciája, és még csak azzal a ténnyel sincs értelme foglalkozni, hogy valójában remake.

A vicc, hogy negyedik éve ugyanaz a recept alapján működik és még sincs egy lyukas másodperce sem, ami unatkozásra késztetné az embert. Hiába, van valami a fehérek csóróságában, ami érdekessé, túlélővé, arrogáns és cinikus fattyakká faragja őket és ezáltal igazi haver individuumok lesznek. Innentől SPOILEREK.

DiCaprio azt nyilatkozta egy interjújában, hogy az élet nem a pénzről szól. Hát neki már biztos nem. Ellenben Jordan Belfort számára az egész tetves élet a pénzről szólt. A hatalomról, a pörgésről, az infantilis hedonizmus hajszolásáról egy olyan élet tükrében, melynek minden kibaszott percét élvezni kell. Vagy a koksztól vagy a puncikban való elmerüléstől, vagy a kettőtől egyszerre egy időben. Ez Jordan Belfort, aki kijelentette, hogy milliomos lesz - nem is kellett rá sokáig várnia.

Pornódráma. Joseph Gordon-Levitt első filmje duzzad a fiatalos energiától, izzik a bizonyítási vágytól és azt kell mondanom, hogy elég természetesen jön belőle minden. Ugyan a Don Jon egy óra alatt elverekszi magát Scarlett Johansson puncijáig, de, mint ahogy hamar kiderül a tökéletes testbe csomagolt nőről, hogy csak felszínes picsa, úgy Levitt debütálása sem fúr le a csontig. De nem is szükséges.

Egyáltalán nem indokolatlan az az ambivalencia, amely fellép mikor a néző a stáblistánál konstatálja, hogy látott egy egész jó ötlettel, korrektül kivitelezett gengsztervígjátékot, majd megtudja, hogy Luc Besson rendezte (és részben írta). Ugyanis nem tudom eldönteni, hogy haragudjak rá, amiért megint csak egy élvezhető közepesig vitte a szintet vagy dicsérjem meg, mert ezúttal nem egy kurva bérgyilkos áll a középpontban. A Vérmesék ugyanis közepes film egy-két tagadhatatlanul remek pillanattal. Akár Besson karrierje.

"..színes az ember, ezért mindig lesz ellentét.."

Gary Ross filmjét nyugodtan vádolhatjuk propagandával, én mégis inkább helyén valónak érzem egész egyszerűen őszintének nevezni. Mindehhez a legtriviálisabb audiovizuális eszközöket használja, amely tökéletesen prezentálja a társadalom beszűkültségét. Azt, hogy nem merünk lépni, rettegünk a változástól és mindentől ami tőlünk idegen, szokatlan és az egyediség felé mutat. A Pleasantville a szabadság felfedezéséről, a korlátok ledöntéséről és az ezzel szemben fellépő hatalomról szól. Televízióba és fekete-fehérbe csomagolva.