Na végre egy akciófilm!

Dögös, vagány és laza. A buddy-cop movie recept sikeres felhasználása mindazon elemek vegyítésének jó használatával, amik kulcsfontosságúak abban, hogy egy ilyen mozi szórakoztasson. Nincsenek nagy fejtörők, agyonhalmozott forgatókönyv, viszont a dumák jópofák, percről percre kileng a macsóméter, az akciók pörgősek és korrektek (formabontó manővereket azért senki se várjon), a főszereplők pedig minden karizmájukkal topra viszik az élvezeti faktort. Márpedig ez a fajta szórakozás hiánycikk, egy ellőtt töltény a béke alatt. Ezért nincs is nehéz dolga, hogy az idei mezőnyben ha nem is túl szorosan, de felzárkózzon az FF-széria srácaihoz.

Mi is lehetne alkalmatlanabb időpont az Apokalipszis kirobbanására, mint James Franco házavató bulijának éjszakája, ahol az ízléstelenül berendezett szalonban megszámlálhatatlanul sok híresség szórakozik önfeledten, drog- és alkoholmámorban fürdőzve, hol vígan dalolva, hol egymást szívatva. Amikor aztán megnyílik alattuk a föld és megmagyarázhatatlan események sorozata köszön rájuk, megvadult csordaként tódulnak a biztos halálba. James Franco, Seth Rogen, Jay Baruchel, Jonah Hill, Craig Robinson és a meg sem hívott Danny McBride viszont gondosan elbarikádozzák magukat odabent, hogy tovább bulizva várják ki a nyilván hamarosan érkező mentőhelikoptereket. Amik mint rövidesen kiderül, nyilván nem fognak megérkezni.

Ha Sam Rockwell karaktere nem rázná fel a lúzerság csúcsán trónoló, végtelenül idegesítőnek tűnő neurotikus Duncant (Liam James meggyőzőbb nyomi nem is lehetne), akkor személyesen én nyúlnék át a képernyőn, hogy felpofozzam az apátiából. Szerencsére nem kell ilyet tennem, mert Az első igazi nyár ennek az introvertált kölyöknek segít abban, hogy elkezdjen tököt növeszteni, becsajozzon és élvezze, ahogy ez a nyár szép emlékké avanzsál számára.

Nat Faxon és Jim Rash író-rendezők coming of age sztorija klasszikus panelekből építkezik és szerencsénkre képes szállítani hangulatot, karaktereket, humort, drámát és egy csipetnyi feelgood érzést. Persze ettől még az idei nyár legjobbja a Kings of Summer marad.

Manapság ha valaki újat, egyedit, meglepőt akar mutatni börtönfilmes témában, annak igazán meg kell erőltetnie magát. A börtön-zsánert ugyanis a filmipar igen cafatossá koptatta az évek során, amitől elvonatkoztatni gyakran nem is lehet és van, hogy nem is kell. Ha a mozivászonról a kisképernyőre ugrunk, akkor sem marad üres a kezünk, hiszen az 1997-ben indult, hat évadot megélt Oz óriási klasszikus a témában és hát az inkább ponyvaszórakoztatást preferáló, ámde piszok mód élvezetes Prison Break-et nem hiszem, hogy sokaknak be kellene mutatnom. Jenji Kohan (a Weeds végül is nem rossz ajánló levél, ha addig vesszük míg el nem romlott) nagyrészt könnyedebb hangvételű tizenhárom részes dramedy-je így részben utalgat és ki-kikacsint a nagy elődökre, ugyanakkor saját hangulatot, atmoszférát, és hús-vér karaktereket teremt a maga kis univerzumában.

Márpedig egy női börtönben - akármennyire is kézenfekvően hangzik, - azért ez nem olyan egyszerű.

Freedom!

Az az igazság, hogy Jordan Vogt-Roberts fantasztikus gyerekfilmjét a mai tizenéves generáció sem érteni, sem átélni nem fogja tudni. Ezért kicsit sajnálom őket. A Nyár királyai ugyanis hosszú idő óta az első olyan ízig-vérig nyers, kalanddal zsúfolt tinifilm, amely annak minden bájával, makacsságával, abszurditások és túlzások közepette humorával, drámájával mindvégig őszinte bír maradni.

Nem egyszerű feladat, de Michael Bay-nek sikerült megtalálnia azt a témát, amely az ő stílusához abszolúte passzol. Buta, prosztó testépítőlegények wannabe gengsztert játszanak a csillogó Miamiban, élik az amerikai álmot, tesztoszteront izzadnak szilikonkurvákat döngetnek és mindenkinél keményebbnek érzik magukat - mondjuk fizikailag erre nem is lehet panasz. Mert az a helyzet, hogy ennek a trúsztori alapján forgatott akcióvígjátéknak piszkosul jól áll a rengeteg lassítás, az élénk színezés, az üvöltő hangeffektek, a naplementében krúzolás és a csillagos zászló a háttérben.

Van az úgy, hogy az ember egy fáradt hétköznap este hazaesvén a melóból nem vágyik igazán agymozgató dolgokra - sem Only God Forgives-szerű szürreális szimbolikára. Csak egyszerűen le akar heveredni a kis kanapéra a vacsorájával a kezében és mosolyogni, röhögni legalább húsz perc erejéig, amíg elfogyasztja. Erre találta ki isten a média, a sitcomokat.

The Mindy Project - pilot (2012 -)

Ha enyhén rasszista vagy, ki nem állhatod a folyton fecsegő, már-már bicskanyitogatóan romantikus csajokat, akik két szerelmes film között azért megdugatják magukat, míg várnak a fehér lóra, akkor ez nem a te sorozatod. Ellenben a főszereplő maga Mindy Kaling (aki az Office rajongók számára nem hat akkora újdonsággal, mint jómagamnak), aki egyben a kiötlője is ennek a 20 perces mókának, amelyben rengeteg romantikus filmből idéznek - ezt egyébként egyáltalán nem használják rosszul -, hiszen egy színes bőrű orvosnőről szól a széria, aki gyermekkorától kezdődően megrögzött rajongója a szerelmes filmeknek. Az a baj, hogy aki nem, annak nem kell sok idő, ahhoz, hogy a folyton csiripelő, enyhén túlsúlyos és önbizalom hiányos cafkából elege legyen. Szerencse, hogy az örök agglegény, mérhetetlenül egoista, pöcs, cinikus és arrogáns társ (Chris Messina) szorosan ott van mögötte, hogy minden egyes nyálas, érzelgős, vagy csak szimplán logikátlan megnyilvánulását szellemesen leoltsa. Ettől jó a Mindy Project és részben ettől rossz, hiszen gyakorlatilag csak utóbbi képes nézhető középszerre felhúzni a sorozatot. 5/10

Nem meglepő. hogyha az amerikai tévében, (pláne országoson) egy alapvetően nem konzerv aláröhögéssel, ömlengős romantikus nyálfolyással, hanem valami bájossal, vidámmal és családias hangulattal rendelkező komédia próbálja kibontani szárnyait, a nézettség fölött görnyedő szemüveges hajcsárok azonnal kinyírják. No, nem mintha a Goodwin Games olyan eget rengetően übersilány, radikális koncepcióval vagy összetett humorstruktúrával próbálná bevenni magát a tévébe. DE: legalább van egy jópofa alapkoncepciója, három jól működő karaktere, meg aranyos, együgyű humora.

A Gru (vagyis az orosz hírszerzés) meglepően nagy sikert aratott annak idején a kasszáknál, így borítékolható volt a folytatás, ami méginkább Hollywood biztonság érzetét hivatott erősíteni. Hogy ez nekünk jó-e? Nos, ha adunk az előítéleteknek, a Gru 2 az egyszerű mozinézőnek az, ami Megan Fox a legtöbb férfinak. Biztosan több annál, amit mutat, de minket csak egy valami izgat. Utóbbi esetében egy átvitázott éjszaka az ismeretelmélet bűvkörében, előbbinél pedig... a minyonok.

„ ..az új generációban a degeneráció megtestesül.. ”

Már maga a tény, hogy ez a három elkorcsosult ribanc azért folyamodik erőszakhoz, azért szerez rabolva pénzt, hogy a floridai tavaszi szünetben jusson elég pénz az útszéli motelra, piára meg rengeteg tudatmódosítóra szerre mindent kontextusba helyez. Azért szereznek mocskos pénzt, hogy mocskosul elverjék. Szemléletük első számú mozgatórugója, hogy kegyetlenül bedrogozva, bepiálva halmozhassák egymásra az élvezeteket, mert elveszve a mámor pillanataiban boldogok lehetnek. Ebben a véget nem érő élvhajhászatban naivan, bután, infantilisen azt hiszik, hogy boldogságra lelnek. Harmony Korine legfrissebb munkája olyan találóan, szemtelenül kreatívan és a modern trendek utolsó cseppig való kiaknázásának módszerével analizálja, festi meg ezt az elcseszett generációt, hogy az már MESTERI.