A folytatás, amiért ölni tudtunk volna

Közel egy évtizednyi várakozás előzte meg az ez idő alatt klasszikussá érett Sin City folytatását, ami kicsit a Fanboys című filmet jutatta eszembe, amiben néhány megszállott Star Wars rajongó elindul betörni George Lucas otthonába, hogy elsőként láthassák az első epizódot, de csak a vetítés kezdetekor ötlik fel bennük a mindenki által elfeledett, rohadtul valótlannak tűnő, de mégis igen zavaró kérdés: mi van, ha szar lesz? Nos, nyugodjatok meg, mert attól megnyugszotok: a Sin City 2 nem lett szar.

Liam Neesonből brand lett. A morózus, középkorúságának végét taposó, kemény vállú, magányos hős, akit soha nem hajtanak önös érdekek, akit soha sem izzaszt meg az erkölcs, akinek minden egyes megmozdulása színtiszta ösztön, mélyről feltörő tetlegesség-vágy. Ő nem tehetett róla, hogy 2008-ban elrabolták a lányát, csak fogta magát, a fegyverét meg a tökösségét és kiirtotta az emberrabló bagázst. 2011-ben saját személyiségét próbálták ellopni tőle, amelyre szintén hasonló határozottsággal, bár jóval kevesebb vérontással reagált (az Unknown egyértelműen a Neeson-brand kiaknázására próbált rájátszani csak elszabták), majd eztán bevette magát a jéghideg erdőbe, hogy fájdalmas emlékektől bűzlő múltjától úgy szabaduljon meg, hogy farkasokkal és a kegyetlen hideggel vív harcot (a The Grey az utóbbi évek legösztönibb akciódrámája, bárminemű hatásvadászat nélkül). 2012-ben rávállalt még egyszer a bosszúra a Taken 2-vel (bár ne tette volna, dehát hiába, már úton van a harmadik rész), hogy végül eljusson odáig, hogy a Non-Stop már a saját maga által kiépített brand teljes hátterével dübörögjön a mozikban.

Szabályosan nevetséges, ahogy a Big Bad Wolves beledug egy kampót az orrodba és azzal ráncigál majd két órán keresztül, anélkül, hogy halvány fingod lenne arról: minden a szemed előtt játszódik. Ez csak egy bizonyos aspektusa Aharon Keshales és Navot Papushado izraeli krimijének, AMIÉRT jó. Az egész filmvilág gyomrán már alaposan végigrugdosták az "eltűnt gyerekek", "pedofil ártatlanok", és a gyászoló szerepébe belekényszeredett szülők karakterét. Nem újdonság, és nem akarja a két izraeli direktor sem annak beállítani. Ellenben, azzal, hogy gyakran pattanásig feszült filmjüket hibátlan helyzet- és jellemkomikummal töltik meg, egyúttal fel is frissítik a zsánert. Ha lenne szó a fenntartott suspense, a dráma, és a komédia egyesülésére, most használnám.

El is tudom képzelni Tarantino-t saját, kényelmesen berendezett hárommillás otthoni mozitermében, amint halálra röhögi magát ezen a filmen. Naná, hogy ki is jelentette a tavalyi év legjobbjának.

Az a kéjes vigyor. Abban tükröződik az emberi aberráció és perverzió összes fortyogó erőszakossága. Ez volna Uday Saddam Hussein. Az iraki dögvész, a terjedő kór mely átgázol mindenen és mindenkin, aki nem diktátori hajlamaival tűnik ki, hanem saját, fékevesztett szociopata természetével. Olyan ő, mint egy nagyra nőtt gyerek az erőszak fellegvárában, ahol a pisztolyok aranyból öntetnek és a kurvák szüzen várják, hogy megrontsák őket. Kár, hogy Lee Tamahori filmje inkább hajaz egy sablonos fikcióra, mint a valóságra, amely alapján készült.

Vincenzo Natalinak a Kocka óta mintha nem akarnának összejönni a dolgok. Pedig megvan a tehetsége, a képessége arra, hogy az általa dirigált filmeket olyan atmoszférával, saját, belső hangulattal bélelje ki, amely egyediséggel ruházza fel azokat. Pláne, ha valami hátborzongató, furcsa és beteges dologról van szó, akkor Vincenzo a megfelelő szakember a munkára. De mégis, valahogy a zsáner erőltetett toposzai idővel zsákutcába juttatják a rendezőt, pedig kezdetben minden adott a sikerhez. De sem a 2009-es Splice, sem utóbbi, 2013-es munkája a Haunter nem hozta azt a szinte amit elvárnánk tőle.

Alonzo Harris egy arrogáns, amorális féreg. Már az első felbukkanása mindent elárul róla. Nem hagy teret, elnyom, még csak véletlenül sem engedi, hogy kibontakozz, hogy a párbeszédben csak akár egyetlen pillanatig ne ő irányítson. Fekete bőrdzseki, nagy arc, nagy fux, nagy duma. A gettóniggerek okosabbik fajtája, aki azért állt a jófiúk kirakatának oldalára (értsd: zsaru), mert ott sokkal könnyebben tudott érvényesülni a jelvény biztonsága mögött. Alonzo egy morális fekete lyuk, egy erkölcsmentes emberi koszfészek, a kakas a szemétdombon. Császár ő a niggerei közt. És mindent meg is tesz azért, hogy ez így maradjon.

A Kiképzés Antoine Fuqua legprofibb rendezése, David Ayer legprecízebben megírt forgatókönyve (se Utolsó műszak, se Nehéz idők nem ér a közelébe, EZ) és a kétezres évek elejének legjobb zsarufilmje.

A keménység rabságában

Amikor egy forró, meleg periódust egy markáns hidegfront szakít meg, zivatarláncokba rendeződhetnek. A zivatarláncok szabályosan rendezett viharfelhők, amik több kilométer hosszúságúak is lehetnek. Az ilyen láncokban kialakulhatnak fejlett zivatarfelhők is, amelyeket szupercellának nevezünk. Filmünk NEM ezeket a természeti jelenségeket mutatja be.  

1963. június 20-án délután öt óra körül elsötétült az ég Maine állam fölött. A teljes napfogyatkozás percei pedig visszavonhatatlanul megváltoztatták két nő életét, akiknek lelkébe úgy fészkelte be magát a sötétség, ahogy a Hold fekete tányérja gördült a Nap elé. A két, látszólag teljesen különálló történet fonalai ezen a délutánon kapaszkodnak össze, s bár egyik sem kifejezetten a horror jegyében íródott, mindkettő tagadhatatlanul Stephen King morbid fantáziájának szüleménye.

"Csak akkor tehetsz meg mindent, hogyha már semmid sincs."

Betagozódtunk. A fogyasztói társadalom verejtékezve rohan a vesztébe, a személyes motivációként támasztott javak felhizlalására törekedve. Minél többet dolgozol, annál kevesebbet élsz és annál kevesebb pénzed lesz. Halálra gürcöljük magunkat azért, hogy olyan dolgokhoz juthassunk hozzá, amelyekre valójában nincs szükségünk. Igen, kifejezetten nehéz úgy beszélni Chuck Palahniuk szellemi termékéről, hogy az ember ne idézzen belőle úton-útfélen. Palahniuk valami olyan mind-tripet hozott létre, amelyből David Fincher kultuszfilmet teremthetett. Még, hogy a kilencvenes évek gáz volt. Hahh. (Aki nem látta a filmet, az szégyellje magát és ne olvasson tovább).

King filmadaptációiból általában kétféle verzió létezik: az egetverően jó, és a borzalmasan rossz. Namost én azt mondanám, hogy a Tortúra a kettő között áll. A regényhez ezidáig (sajnos) még nem volt szerencsém, de a mozgóképen egyértelműen érezni, hogy túl sokat kurtítottak rajta, kivágták bizonyos részeit, melyek a King-regények nélkülözhetetlen, atmoszférateremtésben fontos alkotóelemei (a Holtsáv filmadaptációját is így sikerült elkúrni). De (!): mindezek ellenére a Tortúrának sikerül a jobbik halmazba csusszannia, ugyanis nincs híján mindennemű kisvárosi és idegeken trappoló hangulatnak.