Önmagunk a legnagyobb ellenségünk - ez a közhely most akkorát szólt, hogy a jobb fülemre megsüketültem. Nacho Vigalondo első nagyjátékfilmjére viszont abszolút igaz. Amikor mindenáron jobbnak és okosabbnak hisszük magunkat még saját magunknál is, az talán a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk. Hector (Karra Elejalde) ugyanis ezt teszi újra meg újra, amikor az időben visszateleportál csupán 1 órát. Mégis akárhányszor megteszi ezt sorra szüli a hibákat, amiket egyszerűen képtelen kijavítani és csak egyre bonyolultabbá teszi a saját cselekedeteit, ezáltal pedig a múltját, a jelenét, és a jövőjét. Mindez egy ártatlannak tűnő leskelődéssel kezdődik egy abszolúte nem vonzó lány meztelenségét vizslatva egy távcsővel. Ám amikor Hector közelebb merészkedik, egy befáslizott fejű erősen groteszk alak támadja meg és mártja belé papírvágó ollója pengéjét, ami után fejvesztve menekül, míg végül egy tudós(?) időgépének mélyén talál menedékre. Vagy pont, hogy ez lesz a végzete.

Köztudott, hogy az agyunk kapacitásának 20 százalékát használjuk csupán. Nos a Limitlessben illegál piacra kerülő NZT nevezetű gyógyszer a további 80 százalékhoz, és az összes emlékünkhöz nyújt hozzáférést. A Bradley Cooper által alakított Eddie pedig teljesen rákap a szerre, ami 180 fokban fordítja el tengelye körül az életét, és még csak nem is azzal az olcsó gyönyörrel, mint amit a gagyi konvertált 3D nyújt a nézőnek. Abszolút túllép a hátarain, remekül prezentálva az intelligencia ugrásszerű növekedésével a népszerűségét, a pénz megszerzésének módját, és a drog okozta kábult, intelligens örömöt, amely az ujja köré csavarja. A Csúcshatás gyökerei ugyan csak 10 centivel a beton alatt helyezkednek el, a mélysége inkább az uszodában megszokott kismedencéé, de rendelkezik mindazzal, amit Hollywood az utóbbi években csak nagyon kínkeservesen nyögdécselve tudott kipréselni magából: ötlettel. Ami ugye nem minden, de egy kevés hozzáértéssel, összpontosítással egy kifejezetten szórakoztató, kellemesen kreatív szellemi végtermék készülhet belőle.

Aki lakott már kollégiumban, az tudja, hogy egy szobatárssal való együttélés sokszor kész horror, de mi van akkor, ha az illető valóban egy őrült? A The Roommate nagyjából ezt meséli el, illetve csak próbálja elmesélni, de elég rossz irányból közelíti meg a témát.

Egy Sarah nevű egyetemista lány a főszereplő, és igen, ő fog egy légtérbe kerülni a kezdetben aranyos, gondoskodó Rebeccával. Egy idő után azonban a szimpátia megszállottsággá válik, és Rebecca mindent igyekszik elkövetni annak érdekében, hogy imádatának tárgya, Sarah közeléből eltávolítsa a szerinte nem teljesen hozzáillő személyeket.

A cím egy tipikus, Jackie Chantől megszokott kungfu-filmet sejtet, és ezt a borító sem cáfolja meg, de aki hagyja magát rászedni, azt könnyen csalódás érheti – hogy negatív, avagy pozitív csalódás, az azonban már egészen más kérdés. Az ugyanis már az első percekben világosan kiderül, hogy nem egy jól bejáratott akciókomédia zajlik szemeink előtt, hanem egy komoly történettel, jellemekkel és mondanivalóval rendelkező dráma.

Sose kötöttek le az autós filmek, de ez most mégis felkeltette az érdeklődésemet, méghozzá azért, mert a benne lévő autót nem versenyzésre, és még csak nem is menősködésre találták ki, hanem arra, hogy tulajdonosa kedvenc hobbijának hódolhasson: a gyanútlan nők elgázolásának.

A rendőrség persze nem talál (nem is keres) összefüggést a különböző államokban végrehajtott cserbenhagyásos gázolások ügyében, így Rennie Cray-nek egyedül kell kézre kerítenie felesége gyilkosát. Amolyan macska-egér játék alakult ki köztük az évek során, melybe most még a gyilkos legújabb kiszemeltje, Molly is belekeveredik.

Nem egy nagy durranás a történet, de épp elég alapanyagot szolgáltat egy feszült thrillerhez. Hogy mennyire használták ki a készítők, az már más kérdés; egy merészebb rendezővel bizonyára ütősebb filmet hozhattak volna ki belőle, de azért így is egész szórakoztató. A színvonal hullámzó, előfordul pár borzasztó unalmas rész, az autós jelenetek viszont roppant izgalmasak. Már-már hátborzongató, ahogy feldübörög a gyilkos kocsijának motorja, s a visszapillantó tükörben felvillan az egy szem fényszórója.

Az a jelenség, amikor olyan magyar film kerül a mozikba, ami nem a ratyi vígjáték kategóriába sorolható, már önmagában megér egy pezsgőbontást. Köves Krisztián Károly újító próbálkozása ettől függetlenül óriási bukta lett; úgy tűnik, a nézők a gagyi-faktortól (joggal) tartva nem szavaztak túl nagy bizalmat a Halálkeringőnek. De az is lehet, hogy nem akkor kellett volna moziba küldeni, amikor az Avatar szekere megállíthatatlanul száguldott előre…

Már az intróból látszik, hogy igényes(ségre törekvő) filmmel van dolgunk, legalábbis, ami a képi megvalósítást illeti. Ezt csak még inkább megerősíti a helyszín bemutatása, vagyis Elza (Dobó Kata) lepukkant lakása, ami a maga ósdi, lelakott külsejével hiteles otthona a mindenből és mindenkiből kiábrándult, terhes rendőrnőnek, aki láthatóan nincs túl jó idegállapotban. A lakásba hamarosan beállít Elza 10 éve nem látott apja, a szintén rendőr Rusty (Kern András), és kezdetét veszi egyfajta macska-egér játék, melynek végkifejlete mindkettejük jövőjére meghatározó hatással lesz.

Az esetleges viták elkerülése végett rögtön az elején le kell szögeznem valamit: nem arról van szó, hogy szar film a Fekete hattyú, hanem inkább nagyon finoman úgy fogalmazok, hogy nekem nem jött át. Ez valamilyen szinten azért várható volt, hiszen már Darren Aronofsky előző munkája, a Pankrátor se fogott meg igazán – sőt, egyenesen utáltam. Nem véletlenül hoztam ám fel az öreg bunyóst, mert - ha valaki esetleg nem tudná -, kezdetben egy projektnek indult a két film, de végül mégis teljesen különálló alkotásokként láttak napvilágot.

Míg a Pankrátorban egy kiöregedett sztárt láthattunk, a Fekete hattyúban egy feltörekvő reménységet ismerhetünk meg, aki az egyik legtehetségesebb balett-táncosként megkapja a Hattyúkirálynő szerepét, amiről a legtöbben csak álmodnak, és ez bizony óriási stresszel jár. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy Ninának egy olyan arcát is meg kell mutatnia a fellépésen, amit még ő maga sem ismer igazán, és a társaival, ill. a koreográfussal való kapcsolatában beálló változások olyan érzéseket váltanak ki belőle, melyeknek nem tud parancsolni.

Elképzelem, ahogy a rendező a forgatókönyv felett ülve gondolkodik, hogy mi a fenét forgasson ebből a sztoriból. Egy lélekölő drámát, egy pattanásig feszült matthelyzetet, vagy valami börtönpszichot? Majd összecsapja a tenyerét, és azt mondja: mindháromból teszek bele ezt-azt, a játékidő könnyen meglesz, a színészik értik a dolgukat, én meg addig elmegyek kurvázni.


Norton a forgatókönyv elolvasása után.

Két tudós különféle élőlények DNS-ét keresztezve állít elő mindenféle hibrideket, amivel egészen addig semmi gond nincsen, amíg a képletbe be nem kerül az emberi DNS. Az illegális kísérlet természetesen titokban zajlik, de a hamarosan világra jövő, Dren névre keresztelt lényt nem olyan egyszerű elzárni a kíváncsi szemek elől.

A laborkísérletek és a megfigyelések áldokumentumfilm- szerű atmoszférája már az első pillanatokban jócskán felkelti az érdeklődést, ami kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen addig meg is marad, amíg el nem kezdődik hibridünk „nevelése”. Onnantól totális unalomba fullad az egész, és egyre ritkábban képes erőt venni magán.

Vannak ugyan nem várt fordulatok, és kiszámíthatatlan történések, csak némelyikük annyira érthetetlen és hiteltelen, hogy többször is felröhögtem olyan jeleneteknél, amiknek elméletileg sokkolniuk kellett volna. Nem szeretném elspoilerezni ezeket, de tényleg sok WTF?!-pillanat van - sajnos a szó negatív értelmében.

(Nem, ez nem az a Nelly Furtado szám.) Mi sülhet ki abból, ha Amerika egyik legrejtélyesebb bűncselekményéről készítenek filmet? Hát az, hogy nem kapunk válaszokat. Ez érthető mégis zavaró kissé, de ha mindemellett képtelenek ábrázolni a miért?-eket, ha nem jön át a pszichikai rész akkor bizony nem lesz olyan kényelmes az a fotel. Ettől függetlenül Andrew Jareckinek sikerült belenyúlnia a tutiba, mert a főszerepekre 3 olyan színészt választott, akik elviszik a filmet.