Amikor az aberráció és a perverzió közösül a filmvásznon egy olyan nyomasztó atmoszférában, amiben a néző szinte kizárólag kellemetlenül és frusztráltan érzi magát, akkor jobb ha vigyázunk. Óvatosan kell döntenünk, hogy mely karakterekkel empatizálunk, moralitásban ki mellé állunk, mert még a végén nem a filmben szenvedő személyek koppannak majd a legnagyobbat, hanem mi. Pedro Almodovar filmje aberrált, sokkoló, nyomasztóan fájdalmas történet. Az a fajta, ami közben meg-megrándul a görcs az ember gyomrában, elborzad, és a végén nem tud majd dűlőre jutni a kétes érzelmeivel.
Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
Mondhatnám az a jó, hogy Kevin Smith nem prédikál, meg picsafasz picsafasz csácsácsá, de valójában ez a Red State-en nem segít és még csak Néma Bob sem fordul be az utcasarkon egy kövér cigivel a szájában, hogy jobb színben tüntesse fel. A filmben feltűnő gyülekezet vezére (Michael Parks élvezi a szerepet, kár, hogy az rövid idő után sematikussá és idegesítővé válik) Smith-el ellentétben viszont annyit prédikál a szodómia és a homoszexualitásban megbújó sátánról és istenről, hogy majd elalszunk alatta. Adott egy 20-25 fős hitgyülekezet, akik előszeretettel irtják a melegeket és tüntetnek ellenük, mintha valami szent cél nevében óvnák a földet. Nos, 3 fiatal srácot egy kis szex-csalival rögtön el is ejtenek, hogy feláldozzák őket saját birtokuk oltárán - amin egy kisebb katonai bázis fegyverállományával büszkélkedhetnek. Természetesen az egyikük meglóg, megzavarja az imát, és furcsa véletlen folytán a helyi seriff is hamar értesül a birtokon történő gyilkolászásról. Úgyhogy kezdődhet az üldözéses mészárlás - de csak 1 óra után. A legnagyobb baj az, hogy szemhéjfárasztóan dögunalmas és érdektelen a Red State már rögtön 20 perc után. Mintha expozíció gyanánt totál feszes dialógok, morális dilemmák, gyötrő halálnemek igyekeznének feszültséget teremteni, de egy szolid altatóként jobban funkcionálnak. Ha viszont nagy nehezen túlesünk az első 1 órán - és még ébren vagyunk -, akkor átcsap egy tempós, túsztárgyalós akciófilmbe és még csak politikai korrektséget sem igyekszik magára erőltetni - sőt, épp ellenkezőleg. Az utolsó fél óra már-már dinamikus, akadnak ügyesen megírt dialógok, éles karakterábrázolás, de a végkifejletre valahogy mindez kevésnek bizonyul. Nem válik idegesítően rosszá, ahol kell bedurvul és folyatja a vért rendesen, de nem sok marad meg belőle. Smith pedig pontosan úgy zárja, ahogy filmes pályafutását kezdte: egy jó poénnal. Annál is kellett volna maradnia. 
Rögtön vallomással kezdeném: az eredeti Sam Peckinpah féle klasszikust nem láttam - elkezdtem, de kellő hangulat hiányában 10 perc után feladtam - szóval a viszonyítási alapom édes kevés. Viszont basszus, ez remake és még van egy olyan tulajdonsága, hogy jó is. Nyilvánvaló mondjuk, hogy ez most az a felállás, amikor a forgatókönyv profisága tükröződik a feldolgozásban, mert tonnányi feszültség, masszív kisvárosi atmoszféra és pengeélen egymásba futó cselekményszál építi David Zelag Goodman '71-es szkriptjét. És mivel ezt tekintettem meg előbb, mint az eredetit, ergo a nyakamba vehetem az ide lőjetek táblát, mert akármennyire nem érhet az eredeti nyomába, gyenge másolat blablabla, nálam most abszolút módon működött.
Egy férfi fekszik a földön, fején vércseppektől csillogó nejlonzsák, ami behorpad majd felfújódik a ziháló lélegzetvételtől. A test feltápászkodik, kezei hátra szorítva, megkötözve, majd vakon elkezd futni előrefelé. Rátér az útra, ahol elüti egy kocsi. A sofőr kiszáll, látja, hogy az illető vérzik, meg van kötözve és egy zsák van a fejére szorítva. Kiszabadítja, a férfi arca fürdik a vérben, pánik közepette visongatja, hogy adja neki oda a mobilját a zsebéből. Mondja a számot, a sofőr tárcsáz, majd odatartja a megkötözött férfi füléhez a telefont. A vonal túlsó végén a fickó lánya veszi fel a kagylót. A férfi azt mondja: Ne engedj be senkit, míg a rendőrség oda nem ér, jó? A lány válaszol: Apa...Itt vannak. Lelőtték anyát. 
Egy helyszínes alapszituációval állunk szemben: 8 ember egy dolgot akar. Azt a munkát, amiért rettenetesen sok 200 Ft-ost lehet kapni, de legfőképp azért, mert a cég egy máig gyógyíthatatlan fertőzés ellenszerét kínálja az alkalmazottainak baráti áron. Ezért egyetlen dolgot kell tenniük az utolsó megmérettetésen: le kell vizsgázniuk. A szabályokat egy fekete úriember öltönyben közli velük: az előttük lévő saját(!) papírjukat nem tehetik tönkre, 80 percig nem hagyhatják el a szobát, nem beszélhetnek sem velük a kamerákon keresztül, sem a pisztolyos őrrel, aki a bejáratnál úgy áll több, mint egy órán keresztül, mintha képes lenne állva elaludni. Ha megteszik kiesnek. 
Fennáll egy ideje, hogy a brit filmgyártás - főleg az utóbbi években - lazán picsázza el a Hollywoodit a legtöbb zsánerben: markánsabb, izgalmasabb, karakteresebb és veszett jó az akcentusa. Na ez pont nem áll meg a Blitz esetében - az akcentust leszámítva: a cselekménye egy irracionális baromság, a karakterei ostobák, de ami még rosszabb feleslegesek, a sztori 2 forintot nem ér, és mégis azt mondom, hogy kicseszett szórakoztató. Ennek egyetlen oka van: borostás, stílusos, arrogáns, kidolgozott izomzatú, kibaszott keménygyerek és úgy hívják, hogy Jason Statham.
A Hanna egy elektro zenével dúsított művész-thriller, amely szinte folyamatosan rohanva szimbolista tárgyakkal bombáz, miközben a közepe pont olyan üres, mint egy lyukas szotyihéj. De van benne akció. Méghozzá abszolút minimalistára faragott, feszes struktúrára épített koreográfiával, amely végül kihúzza a filmet a végére bekövetkező kaotikusságba forduló őrülettől, amely nagyon sokat akar mondani, de végül csak odaköp valamit elénk. Szóval, hogy Joe Wright legújabb rendezése jó-e? A franc tudja, de hogy az akciójelenetei veszettül oda vannak rakva a vászonra az ezer százalék.
