John du Pont (Steve Carell) egy szörnyeteg. Egy csaló. Egy dúsgazdag, manipulatív, iskolázott, lelkileg eltorzult féreg. Ő lenne az a fiú az általánosban, aki ugyanazokat a menő dolgokat próbálja csinálni, mint az idősebb, TÉNYLEG menő srácok, de tisztelet helyett őt csak kiröhögik. Mindig is egy szürke kis gyámoltalan, csúnyácska patkány lesz mind maga, mind mások, mind anyja szemében, akinek sohasem tudott megfelelni. Az a csúnyácska patkány, akit inkább takarni kell, mint mutogatni.

A Foxcatcher egy felkavaróan szomorú film két olyan emberről, akik végül sohasem tudtak azok lenni, akik akartak.

Dom Hemingway (2013)

Fel lehet itt emlegetni Guy Ritchie nevét, ha már angol gengszterekről van szó, de nem igazán érdemes. Már csak azért sem, mert Richard Shepard filmje fele annyira sem komoly, de vagányságában, humorában rendkívül jól hozza az ánglius szcénát, másrészről meg az öreg Ritchie mikor is forgatta az utolsót - 2008-ban? A Dom Hemingway Jude Law jutalomjátéka, aki centikre van attól, hogy elripacskodja, túlkáromkodja és hiteltelenné tegye a 12 év után szabadult megrögzött, hedonista bűnözőt, de szerencsére erről szó sincs. Ahogy forgatókönyvről se nagyon, szóval a Dom Hemingway felettébb szórakoztató pillanatai a dialógusokban csúcsosodnak ki, ami van annyira erőteljes, hogy az egész filmet elvigye a hátán Law pazar karizmájával. Ellenben a cselekmény aránytalan, egy jól előadott expozíció után gyakorlatilag ránk csapják a stáblistát egy elcseszett apa-lánya drámával. Gengsztertündérmese az egész. De annak szórakoztató. 7/10

Ez az a film, aminek megnézését NBA-rajongóként még akkor is kötelességének érzi az ember, ha már messziről lerí róla, hogy – próbálok nagyon finoman fogalmazni – nem lesz jó.

Gary Ross giccsmentes alapossága a Vágta egyik legnagyobb érdeme. Mindenféle manírt, hatásvadászatot, szentimentalizmust és emelkedettséget kerülve sodorja egymásba három férfi életútját. Ez márpedig az efféle sportdrámáknál, epikus elbeszéléseknél az a nehezen belőhető határ, amelyen áll vagy bukik a film minőségi mércéje. Ross nem rest kellő mennyiségű időt fektetni mindebbe és olyan természetességgel mesélni, amely biztos alapot teremt a cselekmény számára.

A Vágta minden hollywoodi vonása ellenére egy jó film.

A sportfilmek sosem mennek ki a divatból. A Chasing Mavericks egy klasszikus "mester-tanítvány" film, annak minden jellegzetességével és jelen esetben középszerűségével is. Gerard Butler figurája készíti fel a fiatal, ambícióval és kitartással teli ifjoncot, hogy meglovagolja a több emelet magas hullámorgiát. Ezzel össze is foglaltam a cselekmény sava borsát.

A kosáranimék etalonjának számító ’93-mas Slam Dunk óta nem készült említésre méltó sorozat a műfajban – ezt az űrt igyekszik betölteni a Kuroko no Basuke, ami a trónon csücsülő SD-t ugyan megszorongatni nem tudja, ám minden tőle telhetőt elkövet, hogy 25 epizód erejéig a képernyőhöz bilincselje még azt is, aki amúgy nincs is oda a kosárlabdáért. Ahogy azt a japánoktól már megszokhattuk, igen sajátos meglátásokkal közelítenek egy-egy téma felé, így jelen esetben a gladiátorok elszántságával küzdő diákok talpa alatt izzó pálya valóságos csatatérré válik, és a shounen-fight animék kliséire épülő, röhejes túlzásokkal kísért gigászi küzdelmek a melléjük adagolt zseniális humorral egy meglepően működőképes és iszonyú addiktív koncepcióban olvadnak össze.

A biztonság záloga / Safe (2012)

Jason Statham még életében nem várt ennyit egyetlen mozgóképen sem, hogy közelebbről megismertesse az öklét a tetszőleges nemzetiségű anyaszomorítókkal. Nem csoda, hogy acélos idegzet kell hozzá, hogy az ember kivárja, amíg a pofonfa elkezdi hullatni termését. Boaz Yakin író-rendező ugyanis van olyan balga, hogy karaktert építsen egy olyan akciófilmben, ahol senki nem kíváncsi rá. Mert mi a büdös francnak?! A sztori nem több egy átlagos korrupt zsarus, akcentusos oroszos, kung-fuzós ázsiaikat felvonultató Statham-mozinál, ami cseppet sem lenne baj, ha úton-útfélen nem botlanánk közhelyes dramatizálásba, amely a szórakoztatásra termett csihi-puhi kárára válik. Ezt leszámítva a kopaszodás, a borosta és a markáns pofa reklámarca természetesen ismét csak megörvendeztet minket néhány nagyszerű seggreveréssel, pergő tűzharccal és pár frappáns, ámbár nem túl velős egysorossal. A csattanó nem csattan, a harckoreográfia a középszerű iparos kezét dicséri, így hát annyira hatásosan nem lehet vele kikapcsoltatni az ember agytekervényeit, mint mondjuk A Szállítóval, vagy a tavalyi Mestergyilkossal, de a Statham-keménymag ne hagyja ki. 5/10

„Everybody get up, it’s time to slam now…”

Gondolom, sokan emlékeznek még erre a dalra, ill. a hozzá kapcsolódó filmre, ami nekem személy szerint életem egyik első moziélményét jelentette akkoriban. A Bolondos Dallamok és Michael Jordan találkozása egy nagyszerű családi film-rajzfilm hibridet eredményezett, ami szerencsére még éppen időben készült el ahhoz, hogy a hagyományos 2D-s rajzfilmfigurák boldogítsák a szereplőket, és ne olyan Garfield-szerű CGI-szörnyekkel pakolják tele, mint ami az utóbbi 10 évben jellemzi a hasonló filmeket. A Looney Tunes szereplői és Jordanék pedig remekül megférnek egymás mellett, szinte tökéletes harmóniát alkotva, így még 15 év elteltével sem lógnak ki a mesefigurák a filmből, vagy az élőszereplők a meséből – nézőpont kérdése.

Egy világ omlott volna össze bennem, ha anno tudom, hogy a Kerge Kacsák-ból alkoholista, narkós, szétvert pofájú hokis söpredék válik, akik akkor is leisszák magukat a közeli bár pultjánál, ha nyernek, és akkor is, ha vesztenek. This is the real world. Michael Dowse Goon-ja a legkevésbé szól a hokiról, a taktikáról, vagy épp a dicső győzelemről (bár ez bizonyos formában azért nagyon ügyesen megcsillan benne). Dowse tisztában van azzal, amit a film egyik karaktere is afféle csupasz igazságként böfög az orrunkra: a néző vért akar. Akkor pedig meg kell adni neki.

A Moneyball 2011 legintelligensebb filmje. Ahhoz az idézőjelbe tett könyörtelenséghez, amit olykor behoz, azonban elengedhetetlen ez az intelligencia. Azért, mert az a vászonra vetített száztíz százalékos életszerűség produkálja azt, hogy realista filmmé váljon, ahol a főhős hiába meríti ki abszolút módon a pozitív karakter fogalmát, végül ő is bukásra van ítélve. Még akkor is, ha a hazafutás csakhogynem sikerül neki - pont ez a "majdnem" zavarja a legjobban. Brad Pitt karakterének az esélyei megvannak a különböző életszakaszaiban, de a dicsőség minden esetben lepattog a válláról. A reformistáknak mindig fájdalmas az áttörés.