Tény, hogy Hollywood az elmúlt jó néhány évben ötlettelenségbe, folytatások-előzmények fantáziátlan sorozatgyártásába, a vámpír és zombimítoszok mértéktelen, legtöbbször középszerű ismétlésébe torkollott. Egyre kevesebb az eredeti, egyre több a háromdésített buta, de látványos film. Sportfilmekben viszont az amerikai filmipar toppon van. 2008-ban Wrestler, 2010-ben Fighter, - most a Moneyball - és akkor elérkeztünk a Warriorhoz. A Warrior szolidan, de magában mosolyogva neveti ki a tinifilmszerű Never Back Down-t, hogy olyan brutális, nyers, kérges szívű realista sportfilmet tegyen le az asztalra, amiben még csak nem is a UFC van középpontban. Viszont ez a kevert harcművészet szolgál közös nevezőként. Olyan kommunikáció jön létre ezzel az erőszakos, véres, de tiszteletre méltó harcműfajjal, amelynek befejezése a legszilánkosabb hepiend, amit valaha sportfilmben láttam.

Az amerikai családi filmek java mindig is szenvedett olyan kóroktól, mint a giccs, az igaz történet túldramatizálása vagy az émelyítően édes mondanivaló az álmokról és azok eléréséről. Ezt sajnos ez a Baseball-filmbe szőtt családi dráma sem tudja teljes mértékben levetkőzni magáról - a nagyobb baj, hogy nem is áll szándékában. Mindez azért kár, mert Dennis Quaid alkalmas lenne rá, hogy egy veterán, korban megcsúszott újra pályára tévedő sportolót alakítson, akiben máig ott bugyog az elnyomott és mélyre szorított tehetség és a szunnyadni nem akaró bizonyítási vágy. És ha ez a film nem a Walt Disney logóval lenne agyoncsapva, kissé komorabb és nyersebb lenne, kisváros, álmok, gyerekek és a velük ezerkétszázszor eljátszott klisék nélkül, akkor egy őszinte és realista sportdráma lehetne. Így inkább csak szédítő mese Amerika egyik kedvenc sportjáról.

Aki a cím és a poszter alapján valami pörgős, izgalmas, látványos akciókavalkádra számít, és épp készül megnyomni a távirányítón a Play feliratú gombot, az most azonnal csapja arcon magát, vagy 10 perc után vegye ki a DVD-t a lejátszóból, és egy laza, de határozott mozdulattal hajítsa ki az ablakon. A DVD-t. Ne a lejátszót. 10 perc után ugyanis dögunalomba és totális érdektelenségbe csap át a film, aminek innentől kezdve nem a szórakoztatás a célja (hanem minél több díj begyűjtése). Aki mindezek ellenére is úgy dönt, hogy velem tart, az most kövessen, foglaljunk helyet együtt a nézőtéren, és kísérjük figyelemmel egy kiöregedő pankrátor sorsának alakulását.

Stallone írói vénájának első szárnycsapása volt az olasz bokszoló életének papírra vetése, amely a legjellemzőbb sportdrámai klisékre szép nagy ívből tesz, miközben azért a műfaj fontosabb pontjait magában foglalja, sőt. Precízen építkezve tárja elénk, egy magával elégedetlen 30-as bokszoló életútját, aki már régen letett a nagy lehetőségről, majd mikor az a semmiből besétál hozzá, a meghökkenéstől egyszerűen csak kapkodva elutasítja. A Philadelphiai külvárosi szegénynegyed atmoszférája egyszerűen gyönyörűen nyugodt és csendesen kilátástalan, amibe Rocky Balboa tökéletesen beleillik.



A kamerák mögött helyet foglaló urat, John G. Avildsennek hívják, aki a Rocky V-öt és a Karate kölyköt rendezte a tárgyalt produkció mellett, de felesleges lenne vitákba bonyolódni, a Rocky lett a legtökéletesebb műve, amit annyira tisztára csiszolt, hogy végül kultikus magasságig jutott vele, tehát mindenképpen célba ért. A Rocky legfőképpen dráma, a csóró negyed körképe, igazi odavaló gengszterekkel, tizenéves utcagyerekekkel, csavargókkal és alkoholistákkal, valamint egy megélhetésért bokszoló olasz csődörrel, akit mindenki ismer a környéken.

Rideg utcák, póznák fényében áztatva kúsznak a maguk nyugodt tempójában a képernyőre, s ezáltal szívnak minket magukba. Az olykor tökéletes félhomályban úszó világítás építi fel a film szilárd vázát, amelyet a határozott és gyönyörű operatőri munka biztosít be végérvényesen. Bizony, a Rocky nem csak a húspüföléstől és attól a bizonyos upbeat soundtracktől maradt emlékezetes és ragadt be a poros kultfilmlista címei közé. De mennyire nem. A karakterek stabil, biztos lábon állnak, a jellemük szinte kidomborodik a vászonról, érezni az életük ívét, ami csak a legritkább esetben tart felfelé, és akkor sem sokáig. Pont ezért óriási lehetőség és szerencse ami Rockynak megadatik, persze ő természetes történésként fogadja, legalábbis annak leplezi, miközben ökölbe szorítja a kezét és felkészül élete esélyére - ami valószínűleg az egyetlen. Közhelynek hangzik, és talán részben az is "a lehetőség", de ebben a környezetben - csótányok és legyek között - mégis hiteles mederbe sodródik. A bőrdzsekis, kalapos bunyós kénytelen a kevéssel beérni, próbál beletörődni élete letargikus hömpölygésébe, amit a helyi gengszterfőnöknek végzett verőlegény melóból igyekszik fenntartani. Majd Apollo Creed a jelenlegi világbajnok, kinézi a jó hangzású nevet - reklámfogás reményében - a jelöltek közül, majd közli: " A harmadik menetben kiütöm."

Stallone nem a mély drámázásról híres, egy kibaszott tesztoszteronteremtő akciósztár, épp ezért emelkedik ki alakítása, mert nemes egyszerűséggel jól csinálja. Abszolút megértjük az önmagával szembeni fenntartásait, végig megmarad annak, ami, még akkor is ha kifejezetten gyenge a bokszjelenetekben - ahogy az edző is mondja, csapkod és dülöngél jobbra-balra. Carl Weathers jókora fölénnyel teljesít, amikor bunyóról van szó, hiába csak mellékszereplő és nagyságát is kellőképp érzékelteti. Adrian (Talia Shire) és Rocky romantikázása néha a vontatottság előszobájába merészkedik, néhol túlhúzva a valóban szükséges időintervallumot, de amikor elérünk a végjátékhoz, akkor megértjük miért teszi mindezt.



Miután látjuk a klasszikussá formálódott - már minden lehetséges módon kifigurázott - montázst a felkészülésről, elérkezik a mérkőzés, aminek aztán a végkimenetele a lehető legügyesebben kerüli ki a mindenki által várt befejezést. Profin megírt és vászonra festett ábrázolás. Azzal a tudattal, hogy az igazi győzelemhez szükségtelen nyerni, - az egyedüli kérdés az, hogy mi magunk mivel tesszük egyenlővé a saját győzelmünket. Ettől válik Stallone sportdrámája a 70-es évek egyik alapkövévé, amiből aztán több tucat sportfilm merít a jövőben. Miközben a Rambo inkább mészárlással átitatott mondanivaló, a Rockyban van valami hétköznapi dicsőség, amely az egyszerűségével válik emberivé. 8/10.

David O. Russell bármennyire akarta, hogy Micky Wardról szóljon a rendezése, ez a film bizony Dicky Eklundról szólt. Az ő karaktere uralkodott minden képkockán, kiszorítva minden "vetélytársat", aki csak megpróbálta elvenni tőle a vásznat. A Fighter nem olyan, mint Stallone Rockyja vagy akár az Eastwood profizmusából születő Millió dolláros bébi, hanem egy "családi tabló" ahol a boksz csak amolyan hagyaték, amivel kiszabadulhatnak a kisvárosi környezetből.

A Fighter egyik legnagyobb baja, hogy Oscarra gyúrták. Kidolgozták a drámai izmokat, a környezet bemutatását kockahassá edzették, és ezt bizony szinte minden pillanatában érezni lehetett. Nem mondom, hogy ezért vállalhatatlan film volna, mert azzal nagy hülyeséget állítanék, de aki tudja, hogy milyen filmeket vezetnek Oscar bácsi elé, az szemrebbenés és vita nélkül oda sorolná.

A két testvér kezdeti bevonulása abszolút lefekteti azt az alapot, amire aztán a rendező mindent felépíthet és nem kell attól félnie, hogy összeroskad a műve. Micky (Mark Wahlberg) a szerény fiatalabbik testvér szerepében próbálja eltűrni, hogy a bátyját, Dickyt (Christian Bale), dicshimnuszok zengik körbe a hatalmas családból akármerre jár, és a csillapíthatatlan drogfüggőségét pedig mindenki besöpri a szőnyeg alá, mintha nem létezne. Pedig ott van - erre C. Bale, ismét emberfeletti fogyása a példa - de a kisvárosban mindenki hallgat, miközben Dick folyton arról a hatalmas mérkőzésről beszél, amit kiütéssel nyert meg Sugar Ray ellen és hogy ő Lowell büszkesége. Mickyt a család veszi körül minden oldalról, a testvére edzi, az anyja pedig a menedzselési ügyekben intézkedik. A fiatalabbik testvér nagy meccsre készül, amit a pénz, egy nátha, és az a bizonyos "most szállt le a kanapéról" kijelentés húz keresztül, ami aztán csúnya vereségbe torkollik és teljesen felemészti a váltósúlyú bokszolót, ezért a dolgoknak változniuk kell.