Már az első rész fináléja előrevetítette, hogy Sherlock Holmes és az ő legnagyobb riválisa, Moriarty professzor gigantikusnak ígérkező összecsapása válik ezúttal esedékessé, ám a két lángelme találkozása a várva-várt nagy durranás helyett csak egy kis pukkanást bír kiereszteni magából. Addig a kis pukkanásig azonban hőseink a fél világot körbeszaladgálják, -autózzák, -vonatozzák, -lovagolják, és ha a nyomozásról időközben meg is feledkeznek, azért tömegverekedésből golyózáporba keveredve próbálják igazolni, hogy igenis van még létjogosultságuk a vásznon.

Sir Arthur Conan Doyle kultikus figurájának minden bizonnyal legextrémebb kirándulása a mozgókép birodalmában egy igen érdekes és nem kevésbé bátor kezdeményezés Guy Ritchie részéről, hiszen az ő Sherlockja nem az a kimért gentleman, akivel az eddigi feldolgozásokban találkozhattunk, hanem sokkal inkább egy akcióhős, aki magával rántja a rosszba szegény Watson doktort is. Ennek eredményeképpen pedig eddig soha nem látott elevenséggel és eszement attitűddel erednek egy baljós és minden eddiginél veszélyesebb rejtély nyomába.

Amikor már mindenki letudta a bevásárlóközpontok végeláthatatlannak tűnő ostromát, és a mézeskalács is ott gőzölög az asztalon, akkor ideje leheveredni a tévé elé, és kifújni magunkat egy kicsit. A jól bevált kedvencek mellett pedig érdemes idén a mozik felé is néhány csalfa pillantást vetni, ugyanis egy valódi gyöngyszem, egy rendhagyó animációs film is szélesíti a palettát, ami igazán különleges élménnyel gazdagíthatja a karácsonyodat, ami akár fehér, akár fekete, Artúr minden bizonnyal egy kis színt visz majd bele.

Messze ennek a trailerét láttam legtöbbször idén, a nyár közepe óta szinte minden film előtt lenyomták a mozik, és annak ellenére, hogy már a könyökömön jött ki minden egyes képkockája, egyáltalán nem untam, mivel egy látványos, pörgős és vicces produkciónak ígérkezett, aminek minden esélye megvolt arra, hogy hozza a Shrek- színvonalat. Hogy mindezekből mennyi valósult meg, az már egészen más kérdés, de annyi bizonyos, hogy nem lett egy kilenc életre szóló kaland a Csizmás, a kandúr. Persze egyáltalán nem arról van itt szó, hogy a macsek karaktere kevés lenne egy önálló filmhez, pusztán az ötlet-folyó apadhatott ki a Dreamworks háza táján, aminek már az utolsó Shrek is az előszele volt, de nem kevésbé utalt erre már maga a spin-off gondolata is. Látványban persze hozza az elvártakat, sőt, még túl is szárnyalja azokat, a történet viszont csak közepes, a poénokat meg már az előzetesben ellőtték. A címszereplő egy cicalánnyal és egy beszélő tojással az oldalán keresi az aranytojást tojó ludat, ill. a hozzá vezető varázsbabokat, de közben a múltja mérföldköveit is felidézi, amik mellesleg rém unalmasak lettek, és a kelleténél többször és hosszabb ideig szakítják meg a cselekményt. És mivel a Kandúr nem csak tolvaj, remek kardvívó és az igazság bajnoka, hanem latin lover is egy személyben, így két kardozás között táncpárbajokkal és hangulatos zenékkel dobták fel a műsort, ami igen jót tett az összképnek. A látvány és a klasszikus mesék hangulata miatt megéri a nagyvásznon, 3D-ben nézni, de amúgy sajnos nagyon is felejthető lett. 6/10

Európa-szerte igen jelentős múltra tekint vissza Tintin, kinek nem mindennapi kalandjait elsőként egy belga képregényrajzoló, Hergé vetette papírra 1929-ben. A kalandos történetek sikerei azonban Steven Spielberg figyelmét sem kerülték el, a rendező pedig annak ellenére, hogy egy mukkot sem értett az idegen nyelvű füzetecskékből, annyira beleszeretett a képregény stílusába, hogy már a ’80-as években elkezdte egyengetni egy – akkor még élőszereplősre tervezett - Tintin-film útját. A tervezetből nagyon hosszú ideig ugyan semmi sem valósult meg, de Spielberg nemrég leporolta a projektet, és Peter Jacksonnal karöltve végre a vásznakra varázsolta a gombszemű, felnyalt hajú újságírót.

Engem nagyon megvett a trailer a kosztümökkel, a repülő hajókkal és a suhogó kardokkal, meg persze a színészek elég jól hangzó listája is ígéretes filmet sejtetett, hiszen többek közt Orlando Bloom, Milla Jovovich, Ray Stevenson, Christoph Waltz és a Percy Jacksonként ismertté vált, jelen esetben Jennifer Anistonra sminkelt Logan Lerman adta a nevét a produkcióhoz. És ne feledkezzünk meg Paul W. S. Anderson személyéről se, aki talán nem a rendezők gyöngye, de rendszerint szórakoztató, korrekt filmeket dirigál. Ezek a jelzők pedig nyugodtan ráaggathatók A három testőrre is, ami szép és jó lett, de semmi olyat nem nyújt, amit a megtekintés után érdemes volna felemlegetni, így megmarad a vállalható, de átlagos popcornfilmek szintjén.

„Olvasmányos, mint Rowling, eredeti, mint Tolkien.”

Ez az idézet (no meg persze a tetszetős borító) győzött meg arról, hogy érdemes lesz belefogni ebbe a könyvbe, egyúttal pedig az elvárások mércéjét is igen magasra tette, ezért érthető módon egy picit tartottam is tőle, de szerencsére már rögtön az elején magával ragadott Erdőmélye rendkívül színes és gazdag fantáziavilága.

Ahogy az ilyen könyvekben lenni szokott, a főszereplő egy fiatal fiú, akinek jelen esetben semmiféle természetfeletti képessége nincs, kérdése viszont annál több. A fatrollok közt nevelkedett Ágost kétségek gyötrik származásával kapcsolatban, szeretné tudni, hogy miért hagyták sorsára csecsemőkorában a szülei, és hogy kicsoda is ő valójában? A fatrollok között különcnek és kiközösítettnek érzi magát, és amikor nevelőszülei egy távoli rokonhoz küldik, a fiú olyat tesz, ami ellenkezik a fatrollok legfontosabb szabályával: letér a kitaposott útról. Legnagyobb bánatára rögtön eltéved, és mialatt az elveszett ösvényt keresi, számtalan kalamajkába keveredik, melyek során a létező legkülönfélébb és legfurcsább szerzetekkel hozza össze a sors.

Steven Spielberg valószínűleg kinézett magának egy új szemüvegkeretet, amihez az anyagiak előteremtésének az egyik legegyszerűbb módját választotta. Ha már a Jurassic Park olyan fene nagy kult-státuszba emelkedett az esztendők során, szimplán idő kérdése volt, hogy - a mozi két folytatásának legyártása után persze - mikor készül belőle tévésorozat. Szóval mikor Spielberg meghallotta, hogy egyik nagy aduját sorozattá manifesztálják, becsatlakozott producernek, hogy meglegyen az a kis zsebpénz az új szemüvegkeretére (nagyon dizájnos, dinoszaurusz bőrből legyártott, T-rex fogakkal kirakott keretről van szó). Ja meg persze, hogy a nevét adja ehhez a...hát, CGi-ből eszkábált, nyálkás családi drámával sújtott, kaland motívumokkal tarkított felfedezős sci-fi sorozathoz, ami rengeteg pénzt nyelt magába.

" Szóval az idő üresség, de egyfajta anyag is."

Andrzej Stasiuk, lengyel író első regénye, amely 1995-ben jelent meg. Nehéz helyzetben vagyok, mert bevallom szinte semmit nem tudok a szerzőről. Annyit sikerült kiderítenem, hogy az egyik legismertebb író otthon és külföldön egyaránt. Úgyhogy inkább a regényről:

A fenti idézettel lehetne talán a legjobban jellemezni, hogy miféle témát boncolgat a könyv, cselekményén keresztül. Az idő fojtását, lélekdaráló pusztítását és a nosztalgia életben tartó erejét mutatja, néha már szabályosan hozzávágja olvasójához. Öt ember, közülük négy gyermekkori barát vág neki hegynek, völgynek, fagyos erdőnek. Az ok egyszerű: elbújni a világ elől. A totális izolációba mártózni azokkal az emberekkel, akiknek az utolsó szaros kis bajukat is tudod. Mert cimborák, barátok. Konspirációba bocsátkozni a világ ellen, partizánok módjára. Jó kis móka. Legalábbis ötük közül van, aki így gondolja. Az öt ember közt maga Stasiuk az egyik, aki végig saját perspektívájában narrálja el ezt a folyton valahová robogó utazás-masszát.

Mindenkinek vannak olyan emlékei gyermekkorából, amikor nincsenek felesleges gondolatok az emberben, nyár van, a fák lombjain könyöklő nap szinte kitessékel a szabadba, a barátokkal való hülyülés és folyamatos csínytevések hajszolása az egyedüli és kötelező program, a szülői szigor és intelmek kikerülése mellett természetesen. Amikor minden szál cigi felhőtlenül jó, amikor egy roncstelepen dögleni és dumálni a legtisztább érzés a világon, amikor a veszély csak egyszerű játékszer, adrenalinfokozó kalandtúra semmi egyéb. A jövő nincs fenyegetően közel, a családi konfliktusok és az élet okozta hullámvölgyek könnyedebben elviselhetőek, ha őszinte társak vannak mellettünk. Stephen King A test című novellájából készült film erről az állapotról szól. Ugyan főcselekményül szolgál egy halott fiú tetemének felkutatása, de a hangsúly, a letisztult mondanivaló az odáig tartó kalandos úton és a csupasz, kendőzetlen gyermekbarátság bemutatásán van. A horroristen Stephen King tollából pedig mindez gyönyörű.