„Olvasmányos, mint Rowling, eredeti, mint Tolkien.”
Ez az idézet (no meg persze a tetszetős borító) győzött meg arról, hogy érdemes lesz belefogni ebbe a könyvbe, egyúttal pedig az elvárások mércéjét is igen magasra tette, ezért érthető módon egy picit tartottam is tőle, de szerencsére már rögtön az elején magával ragadott Erdőmélye rendkívül színes és gazdag fantáziavilága.
Ahogy az ilyen könyvekben lenni szokott, a főszereplő egy fiatal fiú, akinek jelen esetben semmiféle természetfeletti képessége nincs, kérdése viszont annál több. A fatrollok közt nevelkedett Ágost kétségek gyötrik származásával kapcsolatban, szeretné tudni, hogy miért hagyták sorsára csecsemőkorában a szülei, és hogy kicsoda is ő valójában? A fatrollok között különcnek és kiközösítettnek érzi magát, és amikor nevelőszülei egy távoli rokonhoz küldik, a fiú olyat tesz, ami ellenkezik a fatrollok legfontosabb szabályával: letér a kitaposott útról. Legnagyobb bánatára rögtön eltéved, és mialatt az elveszett ösvényt keresi, számtalan kalamajkába keveredik, melyek során a létező legkülönfélébb és legfurcsább szerzetekkel hozza össze a sors.
Az Erdőmélyét benépesítő lények között a mohamedvétől a hárpiatrogokig – hogy csak néhányat említsek - mindenféle érdekes fajta akad, melyek között vannak barátságosak és ellenségesek is. Ez utóbbiból pedig Ágosnak kijut bőven, így nem egyszer csak egy hajszálon múlik az élete. Ahogy az egyik galibából kimászik, már bele is csöppen a következőbe; egyik kaland követi a másikat, úgyhogy hősünknek – és persze az olvasónak - közben egy szusszanásnyi ideje sem marad. Stewart elképesztő iramot diktál, és tömény izgalommá gyúrja össze a cselekményt.
Az egyes fejezetek általában egy-egy szörnyet, valamint a hozzá tartozó kalandot mesélik el, igen különlegessé téve ezzel a könyv szerkezetét, hiszen olyan érzést kelt, mintha egy novelláskötet lapozgatnánk, melyben az egyes elbeszéléseket akár tetszőleges sorrendben is olvashatnánk, úgy is érthető maradna a történet. Bár a fejezetek egytől-egyig fordulatosak és izgalmasak, megmondom őszintén, kb. a harmadik ilyen után már némi hiányérzet kezdett lángra gyúlni bennem, valahogy szívesebben láttam volna ezeket a kalandokat egy átfogóbb, szövevényes történetbe fűzve, több állandó és visszatérő karakterrel, nem pedig csak így, tornasorba állítva, fontosabb mellékszereplők nélkül. Idővel azonban imáim meghallgatásra találtak, és a könyv az utolsó ötödére végre elregényesedik, ezáltal pedig egy egészen új szintre emelkedik. A vége különösen izgalmasra sikeredett, és kapott ugyan egy viszonylag kielégítő befejezést, de az utolsó sorokból világossá válik, hogy az igazi kalandok majd csak a következő kötet lapjain kezdődnek.
A kisebb-nagyobb hibái ellenére viszont egy remekül megírt műről beszélünk, amit öröm olvasni, hála Stewart eredeti stílusának. A szerző kerüli a terjengős, részletekbe bocsátkozó leírásokat; bekezdései tömörek, párbeszédei pedig letisztultan, természetes könnyedséggel szólaltatják meg a szereplőket. A fogalmazása világos és egyértelmű, így szemünk lágyan, ellenállás nélkül siklik végig a sorokon. Chris Riddell illusztrációi pedig gyönyörűek, tökéletesen passzolnak a Stewart által megteremtett atmoszférához. Percekig el lehet időzni felettük, de van ennek sajnos egy negatív oldala is: mivel nincs szükség arra, hogy saját magunk képzeljük el a karaktereket vagy a helyszíneket, elég csak egy-egy pillantást vetni a képekre, így bizonyos értelemben ez gátat szab az olvasó fantáziájának, és korlátozza a képzelet szabadságát.
A magyar változat a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg, és mivel ifjúsági regényről van szó, így elsődleges célja, hogy bevezesse a fiatalokat az olvasás örömeibe, de - akárcsak a Harry Potter vagy Darren Shan Vámpírkönyek sorozata -, az idősebb korosztály számára is lebilincselő olvasmány.
