Lassan 20 perce ülök itt és kortyolgatom a citromkarikákkal megbolondított sörömet, de nem tudom eldönteni, hogy Terry Gilliam szürreális drogkóstolója jó volt-e vagy sem. Annyi bizonyos, hogy a Hunter S. Thompson (a Gonzo újságírás örök érvényű atyja) könyvéből vászonra vitt mű egy olyan szétszórt, kábító és kaotikus mind-trip, amelyet az ember nem sűrűn tapasztal - úgy értem, ha nincs drog a vérében.

Igen, ez az a bizonyos kincses sziget, amit számtalanszor feldolgoztak különböző formában, így az sem meglepő, hogy R. L. Stevenson ifjúsági kalandregénye a japán rajzfilmesek fantáziáját is megmozgatta. A 26 részes sorozat az általunk már sokat emlegetett MADHOUSE stúdió égisze alatt készült el, és természetesen az alkotók ezúttal is keményen odatették magukat.

Kalózok! A kétballábas banda / The Pirates! Band of Misfits (2012)

Mi teszi a jó kalózt? A fosztogatás? A kardélre hányás? Vagy a pompázatos szakáll? Netán a féktelen rumfogyasztás? Erre a kérdésre keresi a választ a Kalóz Kapitány nevű kalózkapitány és szedett-vedett legénysége, mialatt Az év kalóza címre hajtanak néhány náluk sokkal rátermettebb tengeri haramia ellen. Sajnos azonban elég rossz helyen keresgélnek, így az izgalmas, kalandokkal és veszélyekkel teli rivalizálás és kincsvadászat helyett egy londoni tudományos versenyen kötnek ki, ahol az örök szingli Charles Darwin, egy zavaros személyiségű majom meg a kalózgyűlölő Viktória királynő várja őket. A furcsa helyszín-, ill. témaválasztás pedig egy gyakran széthulló történetet eredményez, amit a légből kapott motivációk csak tovább rontanak, ráadásul az egyfolytában letargiába zuhanó karakterek szomorkodása időnként zátonyra futtatja a cselekményt, ahonnan úgy kell megerőszakolni, hogy végre a helyére billenjen, és meglovagoljon egy vidámabb, pezsgőbb hullámot. A humor szerencsére sokszor kopogtat a kalózok ajtaján, ami már eleve jótékony hatással van a lapos történetre, és ha ehhez még hozzávesszük a hangulatos, helyenként kissé groteszk képi világot, valamint az egész tűrhető szolgálatot tevő 3D-t, akkor már nem is olyan vészes a helyzet; egy lusta vasárnap délutánt kellemesen el lehet ütni vele. 5/10

"A mesék, amiken felnőttünk rovatunk első cikkén felbuzdulva HavasiG úgy döntött megosztja veletek egyik kedvenc gyerekkori favoritját. Olvassátok nosztalgiával - Gevin"

Thundarr, a barbár az egyik kedvenc gyermekkori rajzfilmem. Tizenéves vidéki srácként a 80-as 90-es évek fordulóján nem sok mindenkivel tudtam megosztani a rajongásomat, azonban kétségkívül nagy hatással volt rám, a Magyar könyvklubból benindzsázott Sárkánydárda Krónikák mellett ez volt a másik meghatározó élményem, ami a fantasy műfaj felé sodort - bár akkoriban ezt inkább úgy éltem meg, hogy “Mekkora menő már a gagyi Tom&Jerryhez képest!”.

Először lássuk a leszögezni valókat: Nicolas Winding Refn munkásságáért rajongok. Ez tény. A Valhalla Rising viszont borzasztó. Ez egy másik. Nem arról van szó, hogy túl felületes, összecsapott vagy nem kellő odafigyeléssel elkészített produkció, hanem konkrétan az, hogy akármelyik oldaláról tekintünk bele, és nézünk egyenesen a legmélyére, a "legközepébe" - már ha képesek vagyunk eldönteni, hogy az hol is van, van-e egyáltalán - egész egyszerűen érthetetlen. Az öncélú, művészieskedő értelmezhetetlenség első lépcsőfoka. Refn jól arcon baszta a publikumot.

A fekete ruhás nő / The Woman in Black (2012)

A klasszikus kísértettörténetek minden túlvilági báját magán viseli a Woman in Black, húsba markolóan erős atmoszférát gerjesztve a helyszínéül szolgáló, sűrű, tejfehér ködbe burkolódzó láppal körülölelt ódon kúria által. És még ha a vészjóslóan recsegő deszkák, ill. a pókhálóval beszőtt, dohos falak suttogta sötét titkok nem is csengnek oly’ ismeretlenül, a hatás nem marad el. Ha hagyjuk, hogy magával ragadjon a film hangulata, még a lassan kibontakozó, az első felében meglehetősen eseménytelen történetvezetés ellenére sem fogunk unatkozni. A kimért rendezés a nyomasztóan rideg képi világ és a kísérteties dallamok együtteséből fakadó nyugtalanító érzést kezdetben olcsó, bazári ijesztgetésekkel igyekszik megfejelni, de a végkifejlet közeledtével elszabaduló indulatok egy jó húsz percnyi, eszelős tempóra váltó, valóban hatásos jelenetsort eredményeznek, ahol a feszültség már kézzel tapintható, és a legkisebb hanghatástól is jeges borzongás fut végig a gerincünkön. Ha pedig még azt is el tudjuk fogadni, hogy a Harry Potter-éra után Daniel Radcliffe most egy gyászoló családapa szerepében nyomoz, akkor – még ha nem is új vagy nem is meghatározóan intenzív -, de egy kellemesen hátborzongató élményben lehet részünk. 7/10

Rendhagyó és ezért egy kissé kockázatos rendezői vállalkozás eredménye a Hugo, a pályafutása java részét maffiafilmek dohányfüsttől bűzlő és géppuskadörgéstől zengő dimenzióiban töltő Martin Scorsese-től, aki ezúttal egy a világból kiábrándult öregember történetét meséli el, ill. két gyerekét, akik még hisznek a csodákban, és abban, hogy az elromlott dolgokat mindig meg lehet javítani.

Van az a fajta hős, akit már semmi sem érdekel, üres, tele van deficittel, csak csörtet előre. A halálba igyekszik. Nincsenek gyökerei, amik az itteni világban tartsák, nincs hite, amely kavicsnyi reményt nyújtson a számára. Emlékfoszlányai vannak, amiket görcsösen szorít, szíve összes működő érzelemreceptorával, mert számára csak ez van, ez, amit már nem tud visszafordítani, ami elrendeltetett, amiért már semmit sem képes tenni és ezzel tisztában is van. Őt nevezzük tragikus hősnek. De fenét akar ő hős lenni, el akar tűnni, meg akar szűnni, nyugalmat akar végre. A körülmények nem engedik. John Ottway (Liam Neeson) ennek a hőstípusnak a mintapéldája.

A The Grey egy túlélőfilmbe burkolt, lecsupaszított, nyers férfidráma.

Kereken száz évvel ezelőtt egy Edgar Rice Burroughs nevű rendőr tollat ragadott, hogy páratlan gazdagságú fantáziáját és az amerikai hadseregben szerzett tapasztalatait összegyúrva, a mesélni akarás alkotói attitűdjének csillapíthatatlan éhségével zúdítsa papírra egy John Carter nevű virginiai katona lélegzetelállító kalandjait a Mars bolygó halott tengereinek fenekén. Az eredetileg folytatásos formában, később azonban önálló regényként, A Mars hercegnője címen is megjelent műve bár közel sem volt tökéletes, mégis elemi erővel csapódott be a tudományos fantasztikum világába, olyan mélyre ható gyökeret verve a sci-fi irodalom berkeiben, mely nemcsak írók tömkelegét motiválta, de a filmiparra is ösztönzőleg hatott - és hat is mind a mai napig -, ékes bizonyítéka ennek többek közt a tagadhatatlanul Burroughs ötleteiből táplálkozó Avatar, vagy akár a Star Wars univerzuma.

Végképp ideje volt tehát, hogy ez a jelentős múltra visszatekintő, végtelenül szuggesztív história megelevenedjen a filmszínházak vásznain; a Disney giga-költségvetésű szuperprodukciójaként napvilágot látott mozi pedig egy szemkápráztatóan látványos, szédítően izgalmas, és ha nem is meghatározóan impulzív, de veszettül szórakoztató, igazi régi vágású kaland-sci-fi lett, ami méltó Burroughs klasszikusához.

Utazás a rejtélyes szigetre / Journey 2: The Mysterious Island (2012)

Ebben a különböző klasszikus történetekből összetákolt családi kalandfilmben valószínűleg a mese- és filmtörténelem összes kliséje fellelhető, de talán pont a kiszámíthatósága és a gyermeteg fordulatai teszik szerethetővé - és hogy én is egy laza közhellyel éljek –, tökéletes kikapcsolódássá az egész család számára. A gyerekeknek nyilván óriási élmény a kifejezetten hatásos 3D-ben kiteljesülő, gigászi darazsakkal és sárkánygyíkokkal támadó látványvilág miatt, de a felnőttek is megtalálhatják benne a számításaikat. Ha mást nem is, legalább kacaghatunk néhányat a mellét feszegető, és végig hihetetlen fejeket vágó Dwayne „The Rock” Johnsonon, de a film csúcspontja egyértelműen az, amikor az esti tábortűznél egy kis gitárt előkapva hirtelen dalra fakad, hogy vakítóan fehér fogsort, és zavarba ejtően széles vigyort villantva rögtönözzön rímeket a rejtélyes sziget szépségeiről. 6/10