Nem sok jót vártam ettől a filmtől, de bíztam benne, hogy Jack Black képes lesz feldobni pár ütős poénnal, és hát… próbálkozik-próbálkozik, mint anno Tordas a VV4-ben, csak sajnos az eredmény itt is ugyanaz a pofáraesés, így maximum kínunkban nevetünk.

Ami a forgatókönyvet illeti, az eredeti, Jonathan Swift-regény első két része alapján íródott, ám a készítők tényleg csak az alapokkal dolgoztak, és minden mást – mint például a mondanivalót -, kihúztak a listáról, de semmi vész, kapunk helyette nem is egy, hanem mindjárt két romantikus szálat, ill. egy óriásrobotot.

Enyhén szólva is érdekes filmélménnyel gazdagodtam a koreaiak jóvoltából, akik fittyet hányva az amerikai hatásvadász produkciókon nevelkedett lelki világunkra, úgy elviccelik még a legdrámaibb perceket is, hogy sírni fogsz a röhögéstől.

Nem igazán lehet a hollywoodi horror-vígjátékokhoz hasonlítani, hiszen teljesen más elvet követ, de aki egy kicsit is jártas az ázsiai filmek terén, az tudja, miről beszélek. Itt nem a vér mennyiségén van a hangsúly, és nem is a sablonos helyzetek kiparodizálásán, hanem a sokszor teljesen érthetetlennek és logikátlannak tűnő képsorozatokon, amik általában a legváratlanabb pillanatokban csapnak le a gyanútlan nézőkre. Így fordulhat elő például az, hogy szétröhögjük magunkat egy halott kislány siratásán. Persze ez nem azt jelenti, hogy végig ilyen a film, sőt, már maga az alaphangulat is nyomasztó, amibe időnként belekontárkodik egy kis morbid humor.

A piknikkosarak réme, Maci Laci és hűséges társa, Bubu is a legújabb hollywoodi hülyeség áldozatául esett, így megkapták saját, egész estés, előszereplős filmjüket, ami pontosan olyan lett, amilyennek elképzeltük: ratyi.

Nem arról van szó, hogy a CGI-Maci Laci és Bubu nem passzolnak a környezethez és az élő szereplőkhöz, sokkal inkább a színészek nem passzolnak az animált karakterekhez. A medvék amúgy teljesen jól áthozzák a sorozat fílingjét, az első öt percben például olyan érzésem volt, mintha egy random epizódot néznék a meséből. Nem igazán értem, miért nem lehetett ebből 100% CGI filmet csinálni, mert úgy még akár nézhető is lett volna, hiszen azok a jelenetek, ahol kizárólag Maci és Bubu szerepelnek, tökéletesen működnek; hangulatosak, és valamennyire még viccesek is.

Két dolog derül ki A rítusból: az ördögűző-filmeket még Anthony Hopkins pszichopata feje sem tudja ijesztővé tenni; és Rutger Hauer viccesen beszél magyarul.

Reménykedtem benne, hogy kap valami vérfrissítést a téma, hiszen valljuk be, nem túl változatos alkotásokat szült eddig; tulajdonképpen az összes ilyen film ugyanarra a sémára épül, ötlettelen és még kínosan gagyi is. Nekem már a klasszikus Ördögűzőtől fogva neccesnek tűnt, ahogy az ágyhoz kötözött, izgő-mozgó, sátáni kacajú megszállott és a falra hányt borsó között egy Bibliával a kezében kántál a pap, kiduzzadt erekkel a homlokán. Most őszintén: mikor lehetett ezt komolyan venni?

A kilencedik légió története már a könyökünkön jön ki; ezerféleképpen mesélték el, dolgozták fel, gondolták újra, ezért most nem is nagyon fárasztanak minket ezzel, helyette inkább kapunk egy akciódúsnak és kalandosnak tűnő, ám legbelül teljesen üres folytatást.

Wes Craven 15 évvel ezelőtt hozott valami egészen friss hullámot az akkori horror-zsánerek közé, amit aztán most negyedjére folytatva újra meglovagol. De a folytatások pestisétől ezúttal képes elvágni magát a legújabb Sikoly, hiába tűnik első hallásra erőltetettnek és abszolút az esélytelenek nyugalmával vászonra küldött hatásvadász fogásnak. A Sikoly 4 önmagából parodizál, önmagától idéz, és mindezt rettentő stílusosan teszi. Nem válik nevetségessé - egy jelenetet leszámítva - ugyanakkor sokszor túloz és viccel, de mindezt anélkül teszi, hogy átbukna a peremen, és annak a bizonyos lónak a túloldalán landolna.

Nem hittem volna, hogy Seth Rogen valaha is egy álruhás igazságosztóként fog feltűnni a képernyőn, de a szuperhős-filmek virágkorában ugye bármi megtörténhet. Egy valami azonban mégis baromi ritkán történik, mégpedig az, hogy igazán ütős alkotást csodálhatunk a műfajon belül. A Zöld Darázs a felemás végeredmény ellenére is egy derék próbálkozás volt, de megerősítette a tényt, miszerint a minőségi szuperhős-filmek virágkora még várat magára.

A helyzet az, hogy nagyon vártam a Season of the Witchet, mert ugyan ki ne volna kíváncsi egy középkori dark-fantasyre Nicolas Cage-dzsel és Ron Perlmannel? Hát az, akinek van egy kis esze, és inkább megkíméli magát eme nézhető, ám minden szempontból csalódást keltő filmtől.

Nem is tudom, hányadik filmje már ez zsinórban Cage-nek, ami első ránézésre piszok jónak ígérkezik, de végül nem képes túlnőni a középszar kategórián. Pedig most biztató előjelnek ott volt Perlman is, aki azért nem nagyon szokta silány termékekhez adni a nevét, és persze az sem egy elhanyagolható szempont, hogy a Boszorkányvadászat bizonyos jeleneteit becses hazánkban forgatták.

Akcióhősnek születni kell, ugyebár. John McClane az a fajta, aki már spermium korában gyújtotta a cigiket és seggbe rúgta a többi kis gecit - szó szerint -, mert mindig is utált veszteni. Persze még így is Joe Hallenbeck kisöccsévé válhat csak maximum, hisz nála morózusabb és cinikusabb akciósztár nem termett a '90-es évek környékén. Az első rész után két évvel megszületett McClane hadnagy második, rossz helyen és rossz időben megtartott hópelyhekkel és golyózáporral tűzdelt istenverte karácsonya.

Most jössz ki a sittről. Már várnak. Begyújtod a soron következő cigidet. Hazafelé tartasz, már ha lenne otthonod. Új lakásba visznek. Elhatározod bármi legyen, te oda, vissza a hűvösre többé soha nem mész. Befut az első meló. Elutasítod. Partit rendeznek a szabadulásod tiszteletére. Kiábrándító. A piti utcai simlisek félnek tőled, a cimboráid üdvözölnek. A családodra gondolsz, amiből egyedül már csak a húgod él, de ő is őrült és épp az alagsorban akarja magát megdugatni valami lúzerrel. Újabb cigire gyújtasz. Egy elbűvölő lánynak segítesz nehogy kirabolják. Később megjelenik a partidon. Elhívod dumálni. Felajánl egy lehetőséget, egy híres sztárra kell vigyáznod. Megadja a címet. Elsétálsz. Segítesz egy régi ismerősnek. Másnap. Cigi, aztán bekopogsz a házba, ahova irányítottak.