Akcióhősnek születni kell, ugyebár. John McClane az a fajta, aki már spermium korában gyújtotta a cigiket és seggbe rúgta a többi kis gecit - szó szerint -, mert mindig is utált veszteni. Persze még így is Joe Hallenbeck kisöccsévé válhat csak maximum, hisz nála morózusabb és cinikusabb akciósztár nem termett a '90-es évek környékén. Az első rész után két évvel megszületett McClane hadnagy második, rossz helyen és rossz időben megtartott hópelyhekkel és golyózáporral tűzdelt istenverte karácsonya.
New Yorki zsarunk ezúttal a Washingtoni reptérre igyekszik, ahol felesége érkezését várja, miközben elmormol egy motherfuckert, mert megbüntetik az anyósától kölcsönkért kocsi, rossz helyen parkolása miatt. Természetesen megint ugyanabba a szarba lép, jönnek a terroristák és irányításuk alá vonják a repteret, McClane számára pedig ez több, mint elég. Le van szarva, hogy ő itt most csak egy tetves civil zsaru, többet ér, mint a sok kecskebaszó tehetetlen rendőr, úgyhogy neki áll szépen és rendet rak.
Bruce Willis továbbviszi az első részben felépített tökös karakterét, ami fontos szerepet játszik, mert a forgatókönyv ezúttal lassúbbra és életlenebbre lett csiszolva, mint a Jeb Stuart által elkövetett '88-as akciókult szkriptje. Megint rossz az időzítés, McClane persze most sem marad ki a buliból, viszont a nyomás ezúttal kisebb, Holly a repülőgépen van, több órára elég üzemanyaggal. Több az idő, de nagyobb a terep, és a rohadékok elbújtak, onnan mozgatják a szálakat és irányítanak mindent. McClane két akció között láncdohányzik és agyal a megoldáson, amiből végső soron természetesen tűzharc lesz, és hogy megint nyakig véres főhőst fogunk látni az elkerülhetetlen.
A rendezői székben John McTiernant, Renny Harlin váltotta, ami merész húzás volt Harlin addigi munkáit figyelembe véve, de tudta tartani a színvonalat és a hangulat sem csökkent. Mondjuk kétségtelen, hogy az eddig elkészült négy Die Hard film közül, ezt mondanám a leggyengébbnek - idézőjelesen -, leminősítésről azonban szó sincs, két kezemet tenném össze százszor, ha még készülnének ilyen filmek manapság. Van jó pár visszacsatolás az első részhez: a fánkzabáló feka beköszön egy fax erejéig, de a rámenős riporter sem marad ki, két "kapja be!" felszólítás nélkül. A főgonosz viszont képtelen olyan elemi bűnőzévé és eredendően mocskossá válni, mint Alan Rickman, ezért William Sadler csak egy újabb geciskedő alak a sorban, akit el kell takarítani az útból.
A film első órája humort sajnos csak nyomokban tartalmaz, pedig ez már-már lemoshatatlan védjegyévé vált a Die Hard sorozatnak, de a dagadt, bajszos főfőnök kiborulásán kívül - ami egyébként majdhogynem térdcsapkodós - néhány mosoly húzodszkodott csak elvétve a számra. Szkeptikus pofával ültem a képernyő előtt, amit hálisten a második óra maradéktalanul elmosott minden téren. Előjöttek a klasszikus egysorosok, az akciók megsűrűsödtek, a koreográfia alapos, profin összehegesztett munka, Willis pedig már nyakig vérben és mocsokban hunyorog a szakadó hótól és azt a rohadt pulóvert is levetette, amilyen randa még életében nem volt rajta. Szép lassan minden nosztalgikus emlékfoszlány a helyére kerül, amit a finálé lendületből fejel meg egy olyan befejezéssel, amikor az érzelem létrejön két ember között, akik közül az egyik járni alig tud, egy repülő szárnyán egyensúlyozott 10 perccel ezelőtt, majd felgyújtotta és egy nyamvadt ingben flangál, amikor legalább mínusz 20 van odakint - nem kérdés melyikük az - és egyszerűen működik.
Valójában azért veri el a mai, műfajon belül születő filmek többségét, mert a '90-es évek stílusjegyei vannak a képkockáiba tetoválva, amelyek sokkalta meghatározóbbak és egyedibbek, mint a Transformers ultragáz robotos dumái, a CGI-vel eladott kópiák, amelyek mentesek mindenféle eredetiségtől, ötlettől, kizárólag látvány orientált próbálkozások a nézőközönség moziba csábítására, ami sajnos működik a nagy tömegeknél. A második rész folytatja a megkezdett laza stílusát, az utolsó valamirevaló eredeti akcióhőssel, Bruce Willissel, aki így íratik majd be a filmtörténelem nagykönyvébe. Azért minden erénye mellett hibázik itt-ott, ezért 7/10 jár neki végül.
