A helyzet az, hogy nagyon vártam a Season of the Witchet, mert ugyan ki ne volna kíváncsi egy középkori dark-fantasyre Nicolas Cage-dzsel és Ron Perlmannel? Hát az, akinek van egy kis esze, és inkább megkíméli magát eme nézhető, ám minden szempontból csalódást keltő filmtől.

Nem is tudom, hányadik filmje már ez zsinórban Cage-nek, ami első ránézésre piszok jónak ígérkezik, de végül nem képes túlnőni a középszar kategórián. Pedig most biztató előjelnek ott volt Perlman is, aki azért nem nagyon szokta silány termékekhez adni a nevét, és persze az sem egy elhanyagolható szempont, hogy a Boszorkányvadászat bizonyos jeleneteit becses hazánkban forgatták.

A tájak és a díszletek egyébként a produkció legértékelhetőbb részei, amik a sötét, hideg színek uralta képi világgal karöltve szépen megteremtik nekünk a kellő dark fantasy hangulatot. A látvánnyal tehát nincs is semmi gond, egészen addig, amíg elő nem kerülnek a csaták során fellépő természetfeletti lények. Főleg a film végi cgi-szörnynél lóg ki a lóláb, de a farkasok átváltozása is hagy némi kívánnivalót maga után.

Ha már a harcoknál járunk, se Cage, se Perlman nem erőlteti meg magát különösebben. Nyilván nem várunk tőlük nagy mutatványokat, de legtöbbször csak egy helyben állnak, és néha suhintanak egyet a kardjaikkal, amik természetesen minden alkalommal felnyársalnak, vagy lefejeznek valakit. Ellenséget pedig szép számmal sodor feléjük útjuk során a sors, és egyéb akadályokat is kénytelenek leküzdeni, de valahogy mégse tud igazán lekötni és magával ragadni a keresztes lovagok története.

Apropó, történet. Feltételezem, nem szakadtak meg az írók a kifundálása közben, hiszen annyi az egész, hogy a két frissen dezertált harcosnak amolyan utolsó küldetésként el kell juttatnia egy boszorkányt a városba, ahol tisztességes tárgyalás várja. Az utazás tartogat pár meglepetést, de még véletlenül se használták volna a ki a bennük rejlő lehetőségeket, így egy idő után már kissé álmos fejjel várjuk, hogy elérjék végre úticéljukat. Az írók mentségére szóljon, legalább sikerült néhány párbeszéddel mosolyt csalniuk az arcomra.

Mint már említettem, nem katasztrofális a helyzet, egyszer nézhető a film, de csak a műfaj rajongóinak tudom ajánlani, ill. azoknak, akik elviselhetetlen belső kényszert éreznek, hogy lássák, amint Nicolas Cage egy lovon ülve aprítja az ellent, miközben hosszú haját meglobogtatja a mérsékelt északnyugati szél. 5/10