Két dolog derül ki A rítusból: az ördögűző-filmeket még Anthony Hopkins pszichopata feje sem tudja ijesztővé tenni; és Rutger Hauer viccesen beszél magyarul.

Reménykedtem benne, hogy kap valami vérfrissítést a téma, hiszen valljuk be, nem túl változatos alkotásokat szült eddig; tulajdonképpen az összes ilyen film ugyanarra a sémára épül, ötlettelen és még kínosan gagyi is. Nekem már a klasszikus Ördögűzőtől fogva neccesnek tűnt, ahogy az ágyhoz kötözött, izgő-mozgó, sátáni kacajú megszállott és a falra hányt borsó között egy Bibliával a kezében kántál a pap, kiduzzadt erekkel a homlokán. Most őszintén: mikor lehetett ezt komolyan venni?

A legnagyobb probléma az, hogy A rítus még csak nem is törekszik arra, hogy kimásszon ebből a skatulyából; ugyanazokból az elemekből építkezik, amiket már ezerszer láttunk. Még csak apró erőfeszítéseket se tesz, hogy meglepjen minket, így nem kell mentalistának lennünk ahhoz, hogy megjósoljuk, mikor mi fog történni (egyedül a telefonálós részt nevezném hatásosnak).

A történet ugyanaz, mint mindig: ördögöt kell űzni. Juhú. Ezúttal azonban nem egy pap a főhős, hanem egy magyar származású papnövendék, aki ráadásul még hitetlen is, és csak azért megy papiskolába, hogy végre megszabaduljon szürke otthonától és apjától, Rutger Hauertől. Rövidesen egy római ördögűző-kurzuson (wtf?!) találja magát, ahol Anthony Hopkins közreműködésével kezdetét veheti az ördögűzés.

Már a főszereplő karaktere borzasztó irritáló; nem csinál semmit, ráadásul folyamatosan hangoztatja, hogy nem hisz semmiben, az egyháznál meg mégis mindenki oda meg vissza van érte. Anthony Hopkins a nagymenő ördögűző szerepében osztja a bölcsességeit, melyek lényege, hogy a gonoszt csak akkor győzheted le, ha hiszel Istenben – mindenki kitalálta már, mi lesz a film vége?

Aki látott már ördögűző-filmet, az nem marad le semmiről, ha kihagyja A rítust. Van pár jobb pillanata, de félelmetesnek vagy ijesztőnek max fogcsikorgatva nevezném. 4/10