Ali (Matthias Schoenaerts) egy ösztönlény. Gondolkodásmódja egyszerű, lecsupaszított és nyers. Öt éves kisfiával a nővéréhez megy segítségért, mert jelenleg nincs hol lakniuk. Padlón van, alulról kezdi, mint mindenki más. Először biztonsági őrnek áll egy helyi klubban. A küzdelem és a fizikai harc azonban sosem kopott ki teljesen az életéből, mert egykoron bokszoló volt. Azóta sem ódzkodik a pofonoktól.

Stephanie (Marion Cotillard) kardszárnyú delfinekkel dolgozik, a velük előadott show-nak ő az egyik legfontosabb idomára. Első találkozásuk abban a klubban jön létre, ahol Ali betölti a kidobói állást. Stephanie épp vérző orral fekszik a földön, amikor Ali mindenféle pátosztól és hősiességtől mentesen kimenti a helyzetéből. Nem ez lesz az utolsó alkalom.

Robert Zemeckis (Forrest Gump) sok-sok hosszú év után végre visszatért az élőszereplős, komoly filmek világába és tette ezt rögtön egy komolyabbik fajtából származó drámával. A Flight egy profánul szimpla, egyszerű, három tizedesjegyig kiszámítható, nyílegyenes film. Megbánásról, tagadásról, döntésekről, megváltásról és az alkoholizmusról. És ezekért mind egy-személyben Denzel Washington felel. One man show, ez az ő filmje.

Parajelenségek Kinect-támogatással

A plakáton virító felirat szerint az összes eddigi parajelenség ide vezetett. Nem fogjátok elhinni… egy házba! Egy biztonsági kamerákkal felszerelt házba, melynek lakói még pluszban kézi kamerákkal meg kamerás mobilokkal boldogítják a nézőt – gondolhatnánk, de ezen elhamarkodott, már-már szégyenletes előítéletnek számító – egyébként teljesen jogos - feltételezésünket a kreativitás határait feszegető írók alaposan szembe köpik egy rothadó fogból kiszívott gennyes csulával. Mivel hogy ebben a házban még a hatéves szarosnak is saját notebookja van, a háztartásban előforduló számtalan noti kameráján ill. a Kinect mozgásérzékelő pontocskáin keresztül csodálhatjuk éjjel-nappal a lakást, és szerencsére semmiről nem maradunk le, mivel a család szarik a rezsire, így a gépeket mindig bekapcsolva hagyják a lehető legjobb szögekben elhelyezve… Beleborzongok, annyira életszerű.

Sergio Corbucci leforgatta, Franco Nero eljátszotta, Tarantino megidézte, mi meg most írunk róla.

Egy magányos férfi bokáig érő kabátban vonszol maga után egy koporsót a sárban és mocsokban. Luis Enriquez Bakalov fájdalmas, melankolikus balladája már itt a tudatunkba égeti a karaktert impresszív főcímével (amit Tarantino egy-az-egyben átemelt). A következő képsorok egy nő erőszakos bántalmazását közvetítik, amint pedróbajszos mexikói fattyak ostorozzák, akiket vörös kendős katonák lyuggatnak ki, de pusztán azért, hogy ők feszíthessék keresztre az asszonyt. A férfi végignézi mindezt, majd megjegyzi, hogy nem lenne szabad így bánni egy hölggyel. Pillanatok kérdése és itt vér fog folyni.

Rossz, silány, elnyűtt, megviselt, fércmunka, ócska, roskatag...és hangoztathatnám tovább a negatív jelzőket, de voltaképp nem lenne túl sok értelme. Tarantino, a filmes fenegyerek meghízott és megöregedett. Ezúttal a maga sajátos, egyedi, tagadhatatlan-utánozhatatlan - vagy a hater tábor által oly sokszor hangoztatott - lopkodós olvasatában porolja le a western zsáneréről a port, és idézi meg, támasztja fel a rabszolgatartás témáját középpontba helyezve. Nem, nem mondom, hogy meg vagyok lepve...

Eldanolt életutak

(8 Oscar-jelölés: Legjobb film, Legjobb férfi főszereplő, Legjobb női mellékszereplő, Legjobb látvány, Legjobb jelmez, Legjobb maszk, Legjobb betétdal, Legjobb hangkeverés)

Victor Hugo 1862-ben megjelent regénye nem csak a 19. század egyik leghíresebb és legmeghatározóbb alkotása, de mai napig örök érvényű, és tagadhatatlanul sikeres remekmű. Ezt bizonyítandó, legalább egy halomnyi színpadi előadást, mozi- és tévéfilmek tömkelegét lehetne felsorolni, melynek alaptörténetét már az utcáról behívott egyszerű ember is fel tudná mondani, némi valós, saját életéből vett asszociáció mellett. A király beszéde rendezője 2012-ben úgy látta, hogy eredetiséggel, gondviseléssel új magasságokba juttatja Valjean, Fantine, Cosette és a többiek történetét, úgy prezentálva mindezt, ahogy eddig még sohasem láthattuk.

ParAnimációs jelenségek

Első blikkre Norman egy teljesen átlagos kissrácnak tűnik. Szereti a rémfilmeket, ami egy hozzá hasonló, teljesen átlagos kissrác számára nem is lenne olyan meglepő, ha éppen tévézés közben nem pont a halott nagyanyja szellemével diskurálna. Norman azonban közel sem egy teljesen átlagos kissrác; életének ugyanis természetes velejárói a szellemek, akikkel már-már haveri viszonyt ápol. Az egyetlen baj az, hogy az emberek nem veszik őt komolyan, helyette inkább amolyan csodabogárnak tartják, akit jobb elkerülni. Ez a felfogásuk azonban gyökeresen megváltozik, amikor egy több száz éves átok hatására elszabaduló gonosz boszorkány őrült ámokfutásba nem kezd, s ha ez még nem lenne elég, néhány zombi is felbukkan a környéken. A váratlan és igencsak meglepő paranormális jelenségekre a városka feldühödött lakói vasvillákkal és fáklyákkal reagálnak, de a totális káosztól csakis Norman véletlenszerűen összeverbuválódott csapata mentheti meg őket.

Támadás „gőzerővel”

Azért olyan érdekes koncepció se terem minden fán, mint a steampunk kung-fu film, s talán ezért is esik oly’ nehezemre elismerni, hogy mennyire közepes eresztéssé szikkadt a harcművészet és az ipari forradalom csodáinak eme ígéretes párharcát képező táptalaj, ahol ököl csap össze vassal, ahol büszkeség dacol az igazsággal és ahol egy titokzatos idegen jelenik meg homlokán az ördög szarvával…

Giccs, ami majdnem nincs

Yann Martel Pi élete című nagy sikerű regényének megfilmesítésekor elvárná az ember, hogy Ang Lee minimum egyszer tanácstalan legyen. Ennek oka pedig mi más lenne, mint Damoklész kardja, maga a kikiáltott enigma: A megfilmesíthetetlenség. Hogy ezt miért mondom? Talán, mert valami hasonló tanácstalanság lehetett úrrá jó néhány emberen, miután megnézték az első hivatalos előzetest, mely majdnem szétdurrant a giccstől, és folyt ki a szánkon. Ugyanakkor a helyzet nagyon is csalókának bizonyult.

Minden idők egyik legszebb visszavonulása lett volna Clint Eastwood részéről a 2008-as Gran Torino. Az a film olyan dicsőséggel búcsúztat el egy több évtizedes ikont, amelyre nagyon-nagyon kevés példát lehet találni a színészszakmában. Éppen ezért furcsa, hogy a mogorva rendezőmester pont egy ilyen családias, középszerű produkció kedvéért tért vissza a porondra. És bár akármennyire is sajnálom, hogy az a búcsú nem lett végérvényes, azért a 82 éves legendát mindig öröm újra látni.