Rossz, silány, elnyűtt, megviselt, fércmunka, ócska, roskatag...és hangoztathatnám tovább a negatív jelzőket, de voltaképp nem lenne túl sok értelme. Tarantino, a filmes fenegyerek meghízott és megöregedett. Ezúttal a maga sajátos, egyedi, tagadhatatlan-utánozhatatlan - vagy a hater tábor által oly sokszor hangoztatott - lopkodós olvasatában porolja le a western zsáneréről a port, és idézi meg, támasztja fel a rabszolgatartás témáját középpontba helyezve. Nem, nem mondom, hogy meg vagyok lepve...

Főleg azért lenne butaság a részemről még cizelláltabban sorolni a negatív jelzőket, mert egy sem igaz belőlük. A Django kiváló, koherens, vehemensen nyers, de egyben kifinomult, szórakoztató munka. Lehet, hogy a lassan ötödik ikszet taposó direktor a korral járó kilókat bizony tekintélyesen magára szedte, de attól, hogy néhány idősödő kollégájához hasonlóan kezdené átjárni a szentimentalizmus, vagy az arányok rosszul elhelyezettsége, egy pillanatig sem kell tartanunk az hétszentség.

A történet váza alapvetően egy mester-tanítvány viszonyra és egy kéjes, aprólékosan előterjesztett bosszúra épül. Tulajdonképpen most elbeszélhetném ezt négy-öt sorban, de Te, kedves olvasó erről már vagy nagyon régen tudod, amit tudnod kell, vagy ha nem, az még jobb a számodra.

A Django mindennemű megalkuvástól mentes, színtiszta Tarantino vér csörgedez az ereiben, amelyet olykor-olykor nagy lelkesedéssel spriccel a vászonra. És ez természetesen az egyik legszebb erénye, mert ezek a jól felvezetett erőszak-orgiák olyan gyönyörűen simulnak az amúgy kényelmes tempójú cselekmény szövetébe, hogy jobban már nem is ülhetnének.

Mindezek köré húzza fel Tarantino a rabszolgatartás kérdéskörének hátterét, vagy a rabszolgatartás hátterében húzódik meg a bosszú, ezt mindenki maga döntheti el. A lényeg, hogy hihetetlen jó érzékkel ragadja meg és élezi ki a hangsúlyokat, nem csúszik el az arányokkal, de kompromisszummentesen szarik mindenre és a karaktereken keresztül skandálja látásmódját a témáról. Ehhez természetesen megvannak a saját eszközei. A sziporkázó, mesélő-tanító- és persze veszettül szórakoztató dialógusok töltik fel a pisztolytár java részét, mint már megannyiszor.

Az egy órás expozíció egy szemtelenül stílusos hangulatot teremtő, bivalyerős főcímben születik meg és onnantól kezdve jó darabig kulcsolja szemed és agyad egyaránt a képernyőhöz. Megkockáztatom, hogy ez a parádés, minden ízében és pólusában vadnyugatias felvezetés tökéletes. Eszméletlen jól egymásba fésült jelenetek váltják egymást, szétrobbanthatatlan koherenciával. Nagyon egyben van minden.

Nem véletlen, hogy a mozi első fele ezáltal a második fölé emelkedik, de éppen ezért hibátlanul meg is ágyaz annak. T mester korosodása maximum annyiban érezhető negatív módon a képkockáin, hogy kissé túlvállalja magát időben. Ezért megesik, hogy a nagy dialógus-tűzpárbajok örvényében kissé elcsitulnak a kedélyek. De valójában ez tényleg alig-alig érzékelhető, inkább az ebből eredő, kissé izzadós dupla-finálénál jelentkezik a probléma. Mert az első, ösztönös felindulásból, becsületből, a feszültség kivirágzásának gyümölcse képében meginduló tűzpárbaj majdhogynem katartikus, a vérzivatar szinte totális beteljesüléssé érik. De aztán mégsem, mert az az érzése az embernek, hogy rossz az idő. És ezt Tarantino hiába spékeli meg hiperkúl blaxploitation esszenciával, tökös kivégzések és acélos, kacér tekintetek kíséretében, mert azt a bizonyos jelenetösszest, az azokban terjengő-forrongó feszültséget és annak kirobbanását megfejelni képtelen. Ezért kevésbé erőteljes a dupla, kettévágott finálé és ezért működne hibátlanul a film, ha húsz perccel karcsúbb lenne.

De ezek csak azok a felhasogatott szőrszálak a részemről, amely miatt nem lett maga a tökély T legújabb zsánermixe. Mert tele van tesztoszteronnal, explicit erőszakkal, ilyen jól már nagyon régen nem használt flashback-variációkkal, korhűséggel, a legváratlanabb pillanatban felbukkanó zseniális cameo-kkal, élces gúnnyal, összemosolygós kikacsintásokkal és olyan intelligens ábrázolásmóddal,eszmével és karakterizációval, amelyet elvárunk tőle. Úgyhogy nem, nem vagyok meglepve. 9/10

Magyar bemutató: január 17.