Morten Tyldum (a Fejvadászokra gondolom mindenki emlékszik) filmje arról mesél rendkívül ambiciózus és érzékletes keretek között, hogy mivel jár eltérni az átlagtól. Hogyha az ember többel van megáldva, mint a szimpla hétköznapi egyének, akkor azt nem szégyellni, megvetni kell, hanem kihasználni és büszkén vállalni. A bedeszkázott elméjű gondolkodás a kicsinyes, irigy és erőszakos embereknek való, akik életük végén úgy halnak meg, hogy semmit sem tettek a világért. Nincs ezzel semmi baj, kivéve akkor, ha sokkal többre vagy hivatott.

Alan Turing azzá az emberré vált, akivé válnia kellett. Az ő hányattatott, valódi elismertség nélküli élettörténetét mutatja be Tyldum a II. világháború színfalai mögött, egy angol falucska kis termében, ahol megépíti a gépet, amely képes feltörni az Enigmát.

Nehéz rosszat mondani egy szeretett széria záróepizódja után, de néha ki kell: a hetedik évad (a hatodikkal karöltve) fáradt olaj csupán, amit Kurt Sutter még kibírt préselni imádott antihőseiből. A motoros-bőrdzsekis gengszterek elértek az út végére. SPOILEREK.

Az egyik általam olvasott kritika összegzése szerint Alan Ball a sorozatozás talán legtermékenyebb időszakából származó mesterműve legalább annyira szól az életről, mint a halálról. Ezzel mélységesen egyet kell értenem. A Sírhant művek vérbeli családregény, mely olyan őszinte és leplezetlen hitelességgel mesél magáról az életről, amelyre nem sűrűn van példa.

A maga fekete, hétköznapian drámai, ugyanakkor mindennemű mesterkéltségtől mentes hangvételével igazi klasszikusa a tévétörténelemnek.

Talán az egyre erősödő szentimentalizmusom okolható azért, hogy Philip Noyce enyhén szirupos sci-fidrámája nálam sikeresen betalált. Az Emlékek őre az a fajta mozi, amelyet még a kommersz, szórakoztató hollywoodi film is képes elviselni minden infantilis vonása ellenére.

Az újraélesztett franchise 2011-es indulásával hamar lekotorta magáról a nézői előítéleteket, melyek már azelőtt koporsóba vágták és földet dobtak rá mielőtt egyetlen képkockát is láttak volna belőle. Aztán jött Rupert Wyatt (meg Andy Serkis) és úgy ránk cáfolt(ak), hogy a Lázadás az év egyik legjobb blockbustere lett. Annak lezárásában pedig már olyan ígéretek látszódtak körvonalazódni, melyek még merészebb, átfogóbb és komplexebb folytatásokkal kecsegtettek. Ha a Lázadás egy morálisan és emocionálisan bivalyerős expozíció volt, akkor a Forradalomnak minimum kétszer olyan nagyszabásúnak kellett volna lennie. Nem lett az, de Matt Reeves (direktorváltás történt) nem tépte ki az impozáns gyökereket, hanem magabiztosan tovább vitte azokat.

Megfoghatatlan. Lenny Abrahamson egy olyan dologról mesél, amibe nem lehet belekapaszkodni, ami kicsúszik a kezeid közül. Hangok, ütemek, ritmusok és érzések. A tehetség nem tanulható. Megadatik. Vagy nem. A Frank alapvetően nem a zenéről, nem a zenekarról, vagy annak kínkeserves útjáról regél, hanem az egyénről, aki mindent - kerüljön az bármibe is - feláldoz az önkifejezés oltárán. (A poszt további része spoileres lehet).

Charlie (Harvey Keitel) hisz a megváltásban, a bűnbocsánatban, hogy a bűn parcellái között élve, nap, mint nap szembesülve saját tetteivel még kijárhat neki a megbocsátás. Hogy isten figyel, és ítél. Charlie, Scorsese első, önanalitikus szócsöve.

Az 1973-as Mean Streets Scorsese New York-trilógiájának első, meghatározó, de még karcos darabja.

Damon Lindelof olyan, mint a fű. Vannak, akik imádják, vannak akik már a szagától öklendeznek, mások a megszállottjai lesznek. Paranoiát okoz. Miközben a többiek rendszeres fogyasztóvá és önkéntelen függővé válnak. Lindelof produktumai azért igazán effektívek, mert tudattágító hatásuk elvitathatatlan, ha a megfelelő befogadó közegbe jut.

Ég a kanóc. Mondhatnám, hogy az, amit az előző évad végén gyújtottak be, de a folyamat már sokkal-sokkal előbb beindult, a hatodik évad végén csak locsoltak rá egy kis benzint. Mi pedig (mint az várható volt), közvetlen közelről lehetünk szemtanúi annak, hogy kinek a lelke ég nagyobb lángon a pokol kietlen országútján. SPOILEREK jönnek.

John Michael McDonagh (a McDonagh fivérek az utóbbi évtized legtehetségesebb felfedezettjei, múltjuk, adottságuk, hozzáértésük vitathatatlan) 2014-es mozija egy komor, monolitikus dráma az egyházról, bűnről és bűnhődésről, ítélkezésről és a változás reményének szertefoszlásáról. Mindez Brendan Gleeson karizmatikus, tiszteletet parancsoló jelenlétével.