Damon Lindelof olyan, mint a fű. Vannak, akik imádják, vannak akik már a szagától öklendeznek, mások a megszállottjai lesznek. Paranoiát okoz. Miközben a többiek rendszeres fogyasztóvá és önkéntelen függővé válnak. Lindelof produktumai azért igazán effektívek, mert tudattágító hatásuk elvitathatatlan, ha a megfelelő befogadó közegbe jut.
Innentől kezdve: ha utáltad a Lost-ot, és hatvanháromszor káromkodtál a Prometheus nézése közben, hogy mekkora egy válaszok nélküli, inkonzekvens szar, akkor rázzunk kezet és váljunk el békében, mert ez nem a te posztod, a The Leftovers pedig semmiképpen sem a te sorozatod.
Lindelof legfrissebb tévés mutációja a gyász egyik igen ritka fajtájának a tökéletességhez közel álló mozgóképes leképezése. Soha senki nem merészkedett még ilyen explicit közelségbe, azokhoz az emberekhez, akiknek eltűnt szerettei a mai napig nem kerültek elő, de nem is tudhatják biztosan, hogy vajon életben vannak e még. A Leftovers alapfelütése szerint, egyik napról a másikra az emberiség két százaléka eltűnik a Föld színéről. Lindelof és Tom Perrotta (ezúttal szerencsére azért van felügyelőtiszt is, elvégre az ő művéből eredeztethető minden) a maradékra koncentrál. Akik rezignáltan, kétségbeesetten próbálnak magyarázatot találni a történtekre, de hosszú és szomorú évek után sem jutnak semmire. Karakterdráma a bizonytalanságról, az elkeseredettségről, a gyász maró, gyötrelmes, sötét, véget nem érő fázisairól, melyet a remény táplál, hogy sose bírjon végképp elhalni.
Mindez egy klasszikus amerikai kisváros kulisszáiba ágyazva (Stephen King sem írhatta volna meg szebben a miliő atmoszféráját), ahol mindenki ismer mindenkit, ahol a nyárspolgárok fecsegnek, a pletykák szájról szájra erősödnek magabiztossá és ahol minden adott ahhoz, hogy a káosz létrejöhessen.
Mert a sokat emlegetett New Jersey-i úriember nagyon-nagyon jól ért a sorozatokhoz. Az aprólékos karakterdrámához, az expozíció kulcsfontosságú figyelemfelkeltéséhez, ahhoz, hogy a néző ott ragadjon, akkor is ha fingja sincs arról, hogy mi folyik a képernyőn. Lement tíz rész és nincs ember a tévéképernyőn innen, aki tudná, hogy Lindelof és Perrotta mi a francot csinál. De Mapleton város atmoszférája, jellegzetes individuumai (a Bűnös Maradék, avagy a fehér kosztümbe bújt, láncdohányos néma szektánál idegesítőbb, egyben produktívabb jelenség nem sok volt idén a tévében), és a misztikum édeskés íze egyszerűen nem ereszt.
Mert csak nézz fel a netre: ez a két faszi csinált valamit, amihez hozzávágtak egy kisebb halmaznyi szimbólumot, a National Geographic-tól kezdve, az istenben való hit örök kérdéskörén át, egészen a mennyországig, amiből csak mostanra több száz elmélet született. És EZ a drog. Ez a talentum. Még csak dolgozniuk se kéne rajta, mert már most annyi gondolatmenet közül választhatnának, amiből hét évadot fel lehetne építeni.
A Leftovers egy sötét, morózus, komplex dráma, amelyre pont annyi misztikum került, hogy a figyelem a kelleténél jobban ráirányuljon. De, amint az - és velük együtt a nem megcélzott közönség - lekopik, a felszínre bukik egy koromfekete, depresszív, biblikus szocioanalízis, amely időnként egyenesen lenyűgöző. 8/10
